Hát lássuk mivel is telt ez a jó kis hétvége.

Pénteken bő két órát várakoztam É.P.-re. Gondoltam majd plázázok egyet. :) Találtam a westendben a mozi mellett egy kicsi és viszonylag halk kávézót. Kértem egy kapuccsinót és elmerültem a könyvemben. Egész jó volt. Egy órácskára. Aztán kizökkentem és muszáj volt abbahagynom. Másfél óra. Alig vártam, hogy vége legyen. Ebből a szempontból igen szomorú, hogy nem ismerem a várost. Két és fél óra annyi mindenre elég, ha tudja az ember, hogy mik a lehetőségei. Fél órát késtem a táncról. De legalább az jól kikapcsolt.

Szombaton sokkal jobb volt a helyzet. É.P.-t hamarabb elengedték, így már háromra hazaértünk. Megsütöttem a palacsintát, meghallgattam a gyerkőcöket, ettünk aztán lefeküdtem aludni. Magam sem gondoltam volna, hogy röpke 2 perc múlva már húzom a lóbőrt. 8 óra előtt ébredtem. Bucira aludtam a fejem, ébredéskor azt sem tudtam, melyik bolygón vagyok. Gyerekek addigra már a mamát boldogították, É.P. pont akkor érkezett haza Nm-től. Következett némi készülődés, forgalmi vadászat, aztán este 10-kor már kedvenc fodrászomnál ettük a kolbászt/rétest/fagyit. Kicsit elbeszélgettük az időt, végül fél12-re értünk a WhiteAngel-be. Marcus Schulz-ot mentünk meghallgatni. Már buliztunk két éve az ő általa kevert műsorra, akkor nagyon tetszett, hát vártuk a mostani fellépését. Előtte Inpieces húzta a talpalávalót, méghozzá nem is rosszul. Őt is hallottuk már többször is, mindig élveztük amit csinált. Szóval bementünk a vájténdzselbe. A földszinten már akkor is sokan voltak, így végül az emeleten kötöttünk ki. Abban a pillanatban, hogy meghallottam az első hangokat permanens vigyor költözött az arcomra, amely a reggeli ágybaájulással tűnt csak el. :) Csak úgy élveztem a zenét, és mozogtam. Muszáj volt. :) Az egyetlen ami az éjszakában nem tetszet, a cigaretta volt. Szerencsére nem égtem ki. Iszonyú fáradtan, de nagyon jókedvűen ültünk be a kocsiba hajnali 3 után. Itthon még beugrottunk a Pingvinbe egy melegszendvicsre. (Ami külön megérne egy bejegyzést, mert azt kb. kétkilós kenyérből szeletelik, a sonkaszeletre sajtot reszelnek és úgy sütik meg, de szerintem még az a hagyományos szendvicssütő lehet náluk, mert istenien pirít és süt egyszerre. A tetejére gyakorlott mozdulattal hullámozzák a kecsapot és/vagy majonézt. Forró és utánozhatatlan! :) )

Kiváló redőnyünknek és a gyereknélküli lakásnak köszönhetően jó sokat tudtunk aludni. Délután két óra tájt érkeztünk a gyerkőcökért. Kaptunk jó kis rántotthusit hagymás krumplipürével, így az éhenhalást sikerült elkerülni. A lusta fiúk hazaautóztak, mi lányok meg sétáltunk egy nagyot. Ennek köszönhetően kiderült, hogy már a kicsi sem akar levelet gyűjteni (sehogyse akart, pedig nagyon szerettem volna rávenni :) ) Végigsétáltunk a kedvencparkon, dobogtunk a pavilonban (ezt talán utoljára csináltuk együtt. Amióta járni tudnak, rendszeresen elsétáltunk oda csak azért, hogy a pavilon közepén ugráljunk, dobbantsunk, kiabáljunk és hallgassuk a visszhangot. Aztán körbefutás szokott következni. Vagyis megfogtam a kezét valamelyiknek és elkezdem magam körül futtatni. :) Néha irányváltás, néha elszállás, ez a bevett módszer. Egyébként mindig jól jött ha várakozni kellett velük. :) ) ücsörögtünk kicsit a vaskorlátján, közben meg arról beszéltünk, milyen volt mikor kicsik voltak. Hazafelé a kicsilány jól belelépett egy nagy rakás kutyagumiba (igen, nálunk ezt még mindig így hívják :) ). Alig tudta letörölgetni a cipőjéről. Nagyon sokat nevetünk és valahogy ez az egész teljesen spontán átcsapott egy igen komoly felvilágosításba. :) Igazán jól jött ki, és az gondolom ennek éppen így kell lejátszódnia. :)  Ez volt az első alkalom, hogy egész pontosan beszéltünk a lányos dolgokról, mindent nevén nevezve. Kacagva értünk haza - ezzel a kis közös titokkal - arra, hogy É.P. takarít. :) Azért persze egy kis nyugis dögledezésre rá tudtam venni (ebben igazán igazán jó vagyok :) ) Aztán nekiálltam az én lányos dolgaimnak. :) Végül mostam is, vacsora is lett, megöntöztem szegény szomjas virágaimat, rend van a konyhában és még mindig túl sok hangulatjelet használok. :)

Szerintem eredményes volt.

- Takarítani kéne. Nem gondolod? Nem csinálsz semmit. Állandóan csak alszol...    

-...  :D  

-Alszol meg kefélsz...

-Szép az élet... :D:D

A kicsi (aki az én okos nagylányom :) ) elveszített ma reggel 900 forintot. Jött haza a kisboltból, fogta a kis kezével a pénzt a zsebében, aztán egyszercsak már nem volt meg. Irtó gondterhelten jött haza az iskolából. Apja - a szigorú - kiabált vele egy sort, hogy a pénz nem játék és naaaggyon mérgesen nézett rá (legalábbis mikor arrfelé figyelt a kicsi). Anyja - akit be lehet fűzni - magához szorította és cirógatta a fejét (hogy nehogy meglássa, a szüleit összemosolyogni), közben azt mondta, hogy legközelebb tessék kicsit jobban figyelni. Ő meg ölelgette anyikáját, rítt egy kicsit, hogy véletlen volt és figyelni fog. Vagyis nálunk mindenki tudja, mi a dolga. :) 5 perc múlva már elmélyülten játszott/főzött mindenki. 1 óra múlva a vacsoraasztalnál kedélyesen beszélgettek a cápákról, a reklámok káros hatásáról valamint Naftalin Ernő ötlettáráról:)

Barátnőmtől kaptam. (Csipázom a buciját rendesen :)) ) Barát az ilyen? Csak azért állok szóba vele ezek után, mert ő is úgy kapta valakitől. :)

Nagy nap ez a mai! Az én gyönyörűséges kisleányom oltást kapott az iskolában, ami miatt nem is sírt, aztán délután pedig először jött haza önállóan egyedül az iskolából. Teljesen egyedül. És egyedül nyitotta ki az összes (3) zárat és egyedül töltött 1 egész órát, míg hazaértünk. :) Hmm.... nagylány.

Ma a metróban odalépett hozzám egy hölgy. Papírok és toll volt a kezében. Szinte sosem akarok kitölteni semmilyen visszautasíthatatlanul előnyös ajánlatot, de most valahogy hagytam, hogy beszéljen. Nagyon rövidke ív volt, 3 kérdéssel nagy általánosságban a munkáról. Egyszavas válaszokat várt. Meg is kapta, aztán kérte a telefonszámomat. ?? És ha én azt nem akarom megadni? Azt mondta, akkor ő egy vasat sem kap, és kapnék állásajánlatokat. Mondtam neki, hogy nem akarok állásajánlatokat kapni (nem is tudom milyen személyreszóló ajánlatokat adhatnának a 3 válaszom alapján). Erre viszonylag feldúltan elrohant. Nagyon kellemetlen érzés volt, de akkor sem adom meg a telefonszámomat. Azt csak az ismerőseim tudják. Akiket ismerek. Nem látásból és messziről. Nem is tudom miért telefonszám kell? Miért nem kérnek mélcímet? Azt én is adtam volna. A másik meg, hogy vajon nem lenne érdemes előbb tájékoztatni, hogy telefonszámot fog kérni a végén? Jó, persze, akkor sokan élből elhajtják, értem én, hogy csak a munkáját végzi, de ez így akkor sem volt jó.

Buszoztam ma. Szokás szerint a hátsó sorban találtam meg a helyemet. Az ablaknál szeretek ülni, feltéve, hogy akad szabad hely. A sor túlsó végét már elfoglalta egy jó erős fiatalember. Félliteres üdítőt fogott, épp ki akarta nyitni. Persze láttam, meg ő is engem. Megpróbálta lecsavarni a kupakot, de nem ment neki. Tiszta hülyeség, de automatikusan nyújtottam a karom felé, és (szó nélkül) kértem a palackot, hogy megpróbálhassam én is kinyitni. :) Elég komikus helyzet, de az méginkább, hogy ő meg vette az adást és azonnal átadta. Mi tagadás, tényleg ránőtt a kupak, hát persze, hogy én sem tudtam kinyitni. :) Mosolyogva közölte, hogy: azért megijedtem volna. Miután visszaadtam, újra megpróbálta kupaktalanítani, közben mindketten csodálkozva nevettünk. Végül kicsit szomorkásan, bontatlanul tette vissza táskájába. :) Sajnos nem volt nálam se kisbicska, se olló, nem segíthettem. Azt hiszem kellene rendszeresíteni bele. Mármint a táskámba. Igazán elférne a mokkáskanál só-cukor, szívószál mellett a konyhasarokban. :)

Ezt a 2006-os filmet láttam. Még mindig érzem. Ezt írja róla a port.hu:

"A kertvárosok mind egyformán békések, csendesek és rendezettek. Csak a lakóik nem azok: bár első látásra minden rendben velük, igazából szinte nincs köztük olyan, aki ne takargatna valami szörnyű, nyomasztó vagy félelmetes titkot. A sok szexuális frusztráció, eltévelyedés, bűn vagy elfojtott vágy közepette Sarah (Kate Winslet) és Todd (Patrick Wilson) itt talál csak igazán magára. A gyerekeiket sétáltatva, a játszótéren találkoznak, és egymás segítségével hamar újra felfedezik a kamaszkor szenvedélyét, a szokások szigorú hatalma előtti korszak szabadságát és szabadosságát. Igaz, ehhez sok mindent fel kell áldozniuk, amit megfogadtak egymásnak, és sok mindent meg kell engedni maguknak, amitől addig féltek volna. A csendes felszín alatt valami robbanni készül."

Egész jó a leírás, kivéve, hogy a főszereplőknek pont az a bajuk, hogy éppen nem találnak magukra. Annál inkább egymásra. Egész a végéig pedig nem igazán áldoznak fel semmit. Hacsak nem a szex- és társnélküli, magányos létet. A végén pedig, éppenséggel elmarad a robbanás. És pont ez a megdöbbentő lényeg. Valóban készül, tényleg feszül az egész történet, de nincs robbanás. Legalábbis nekem nem volt. Megtörténtek a dolgok, megtudtuk a titkokat. Másnap reggel mindenki felkel és folytatja tovább, amit csinálni szokott. Pedig hullámzik, tényleg. Végig kételkedsz és újra és újra azt hiszed, hogy legalább ők megpróbálták, de végül kiderül, mégsem volt elég erő bennük. És persze kérdéses, hogy egyáltalán jó lett volna-e nekik együtt. És az is hülyeség, hogy meg sem próbálták az életet úgy csinálni, hogy jó legyen nekik. Egymástól várták a megoldást. Sőt... mindenki mástól várta a megoldást. Egyetlen ember próbálta egyedül a saját baját rendezni. Elég brutális módon, ami azt illeti. Hm...

Tehetetlen emberek. Igazán valódiak. Teszett! Értem a szereplőket, a helyzetet. Leginkább természetesen Sara karaktere áll közel hozzám. Bár én nem merném magam ennyire beleélni. Na és vajon van olyan, hogy kis titok, nagy titok? Vagy kis hazugság, nagy hazugság? És tényleg azt gondolja egy okos, gyönyörű nő, hogy ha rászabadítja anyukáját a kapcsolatára, az majd segít? És tényleg van olyan, hogy egy másik okos nő, aki elvágyik addigi életéből, nem beszéli meg a problémáit a férjével és nem használja ki az adandó alkalmat, hogy külön életet kezdjen? Van Olyan viszont nincs, hogy itt befejezzük, ott meg elkezdjük. Főleg nem úgy, hogy innen visszük a partnert. Akkor csak folytatni lehet. Najó, valami nagyformátumú emberpár bizonyára képes lenne rá, de ezek a szereplők, csak emberek. Kicsit esendőbbek, mint a körülöttük élő normálisak. Pont ezért. Olyanok mint én, vagy bárki más.

imdb

Ülünk a vacsoránál. A gyerök nagy mókamester, viccet is mesél elég gyakran. Van is adottsága hozzá, nevetünk jókat. Most éppen azzal büszkélkedik, hogy: két pösze moszat beszélget. Mondja, maga moszat? Nem, én magam moszok. Nagyot kacag és vele nevet a kicsi is. Kérdezzük érti-e? Peeersze. Erre az apja (nem feltétlenül átgondoltan, dehát kíváncsi volt :) ) előveszi azt, hogy: tar vagy? nem támít. Gyerök érti. Kisleány nem. Mondjuk neki, hogy tar az, akinek nincs haja. Gyerök megmagyarázza neki, hogy ez is "pöszevicc" szóval mondja ki, hogy támít, sz kezdőbetűvel. Nőci kimondja. É.P. kérdezi, hogy akkor mi a tar? Erre a kisnőci: akinek nincsen haja. :)