Ma megint csak állok és nézek befelé... nem tudom. Soha nem tudom biztosan, hogy mire ébredek másnap. Ma zűr van odabenn, könnyek idekinn. Fölösleges kérdés: miért? Fogalmam sincs. Ma fogékony vagyok, betesznek az érzelmek. Mások érzelmei is. (És ezt ma már elmondtam) Pedig nem akarom. Ma mindennél jobban szeretném a "kefélni-aludni-röhögni szentháromságot". "Önpusztítás túlélés". Mindenki saját tehetsége szerint keveri a koktélt.

Na vissza a rendrakás hímes mezejére. Idekinn és odabenn.

Ui: nahátnahát! Kismértékű vidámodás tapasztalható. Mire nem képes a zene?

Az imént olvastam egy blogot. Tetszett, el is tettem a másik kettő mellé. Annyira szerettem volna az írójához szólni! Mondani neki valamit. hm.... Csak, hogy jövök én ahhoz, hogy bármit is mondjak így ismeretlenül? Ő annyira másnak tűnik mint én. Valószínűleg fikarcnyit se számítana neki amit mondok. Azt hiszem nem látna közös pontokat. Pedig értem amilyen. Csak én nem vagyok képes rá, hogy komolyan belegondoljak/érezzek a dolgokba. Ha úgy tennék, biztosan begolyóznék. Begolyóztam volna. Nem. Ő komolyan benne van a dolgokban és komolyan végigcsinálja. Ha beledöglik, akkor is. Ezért egyfelől azt gondolom, hogy nem értené mi a fenének írtam neki, másfelől meg mit is mondhatnék én neki ezzel az élettel? Nem egyszer jutott már eszembe, hogy valami nagy jót csinálhattam, vagy valami nagyon rossz történhetett velem az előző életeimben, mert ez a mostani egy nyaralás. Egy ajándék. (Néha még az is megfordul a fejemben, hogy nem is érdemlem meg.) Bár... lehet, hogy ez csak a csali? És ha még most jön majd a feketeleves? Akkor gyűjtögetnem kell a jót. De ez nem lehet. Nemnem. Csak jó és kész. Mindig jó volt. Mikor rossz volt, akkor is. Élek és szeretek. Ez jó. Mikor rossz, akkor is.

Vannak azok a napok. Vannak azok a napok amik még olyanok is. És van a mai nap.

 Reggel viszonylag nyugodtan vettem tudomásul, hogy a hónap fejfájós szakaszába léptem. Oké, majd lesz valahogy. Mikor észrevettem,hogy lassú is vagyok, az már egy kicsit aggasztott. Mivel meglassulva az embernek semmi nem megy úgy, késve indultunk.  Hogy az öltözködést is benéztem, az már meg se lepett, bár örülni sem tudtam neki. Ezt a dolgot a nem megfelelő ruha választással, rendszeresen meglépem. Ilyenkor nincs mit tenni, viselni kell a következményeket valamint a göncöt amit sikerült kikapni a szekrényből. Tehát felvettem a szigorú arcot, és vonultam, ahogy a 17 és 27 közötti lányoktól láttam. Volt miben. Sikerült az utóbbi idők legmerészebb összeállítását magamra ölteni. Hónapok óta nem viseltem ezt a blúzomat. Szeretem, csak... enyhén szólva is kihívó. Nemtom miért csinálom ezt, de meg tudom magyarázni. Ez egy átvágás. Megvezetés. Eltereli a figyelmet. Mindenkiét. :) Mindenesetre ma nem éreztem magam jól, még így sem. A munka hihhhetetlenül unalmasnak tűnt ma, egyre rosszabb lett a hangulatom. Elviselhetetlennek éreztem mindent. Magamat is beleértve. Volt akit egyfolytában zargattam a szövegemmel, volt akihez meg egyetlen szót sem intéztem. Hp-nek éreztem magam és úgy is viselkedtem. Pedig még ebédet is kaptam. Délutánra aztán totálisan elvesztettem a fonalat. Semmi nem volt jó. A telefonom lemerült, a metrót épp lekéstem. A villamoson azért becsúszott egy vicces epizód. Álltunk mint a heringek a dobozban. Illetve nem is, mert azok szép egyenesen állnak. Inkább úgy mint a kínai tészta a levesben. Mindenki arra kunkorodott, amerre a hely meg a többiek engedték. Nekem úgy osztották a lapot, hogy a derekam hátulról nyomja a jegyautomata, kapaszkodni két kézzel a saját táskámban tudjak csak. Becsuktam a szemem és próbáltam ellazulni, meg arra gondolni, hogy nem is ott vagyok, de centinyi szabad mozgásra sem volt lehetőségem, ezért nem jött be a trükk. Hát pucsítottam tovább szorgosan s inkább azon törtem a fejem, hogy milyen hétköznapi esetben tudnám felvenni ugyanezt a pózt. Ha a szexhez tartozó dolgokat nem számítjuk, akkor marad aaaa... esetleg ha fotomodell volnék. Vagy híres magyar sztár. Esetleg hírhedt partiarc. Vagy ha zsúfolt tömegközlekedési járművön utaznék. Másképp nem csavarodnék ki ennyire. Fellélegeztem a kiszállás után. A villamosban ez nem sikerült három megállón keresztül. Miután hazaértünk törött tányér várt a konyhában, benne fiacskám levele, miszerint ő volt az, véletlenül és ne dobjuk ki, mert még meg lehet ragasztani. Na ezen majdnem sírtam egy sort, mert annyira édesnek találtam a kölyköt. Következett a vacsora. Úgy kezdődött, hogy nincs hagyma. Elhasználtam a halászléhez. Szerencsére a mélyhűtőben találtam még egy félmaroknyit. Hús már pirult, mikor kiderült, hogy megbuggyant a paradicsomszósz. Le a lángról és irány a paradicsompucolás hímes mezeje. Még szerencse, hogy nagynénémék hoztak ajándékba egy zacskó paradicsomot a kertjükből. Emiatt persze csúszott a vacsora. Közben megérkeztek a gyerkőcék. A kicsi borult kajakkal, de mire ide ért a mesélésben, már én is borultam, mert megláttam, hogy szoknyában ment, harisnya nélkül. ???? Édes kisleányom! Mi van a fejedben? Még sosem hallottál az időjárásnak megfelelő öltözékről? Azért a vacsora elviselhető lett. A nap csúcspontjaként következett a mozizás. Ez egy merénylet! Egy ilyen nap után megnézni egy ilyen filmet? Persze eddig is tudam, hogy nem vagyok normális. A film amúgy az elkerülhetetlenről szól. Meg, hogy minden mindennel összefügg. Ugyanaz a levegő, ugyanaz a játszma. Benne vagyunk mindannyian. Bennem meg a film.

Nem volt semmi rossz a mai napban
csak a hangulatom olyan, hogy gátolja ennek az észrevételét.

Javítok: természetesen a tányér kidobásáról volt szó, nem a gyerökéről. :)

És délután a tezkóban minden pasas megnézett. ;)

Ma meglátogattam a kedvenc secondhand boltomat. A legjobb cuccokat ilyen helyeken lehet találni. Nekem legalábbis sokszor van szerencsém.  Erről 2 dolog jutott eszembe.
Az egyik az, hogy nem igazán szeretem a turkáló megnevezést. Turkálni nem egy jó dolog. Azt az ember kedvetlenül csinálja, talán még muszáj is. Amiben turkálsz, az valami számodra taszító közeg. Utáltam pl. a kórházban, mikor a gyerekeim születtek, hogy külsőre normálisnak tűnő nők  beszéltek a saját vizsgálatukról ezzel a szóval.  Persze az is lehet, hogy finnyás vagyok . Mindenesetre az én dokim nem turkált bennem. Mert csodálatos orvos. Sőt, valószínűleg embernek se rossz. :) Hozzám nagyon korrekt és jó volt, vagyis a mai napig az.
Na a másik ami eszembe jutott, hogy vajon miért dob ki valaki tökéletes állapotú, jó minőségű, nem szakadt, nem foltos ruhákat? Talán kinőtte vagy kihízta. Vagy egy ruhát csak 1x-2x vesz fel. Atyaég! Mennyi Marie Antoinette! :) Vagy ajándékba kapta és nem felelt meg a méret, szín vagy forma... vagy megvette, de nem próbálta fel valamilyen általam elképzelhetetlen okból, otthon pedig kiderült, hogy egyszerűen nem áll jól. Vagy éppenséggel túl jól állt és a párja ezért tiltólistára tette. Most több ötletem nincs. Én csak örülök neki! :)

Délután a postáról hazafelé jövet még mindig csendesen zuhogott a szeptemberi esőcske. Egész nap amolyan szomorkás, rezignált hangulat jellemezte a várost. Nekem maradt az összes jókedv. Zene a fülemben, egyik kezemben vidám, sárga-türkiz-lila csíkos esernyő, másikban az apró szatyor. Tartalma órarend, szögmérő papírból, és két ív füzetcímke. Természetesen nem siettem. Miért is siettem volna, mikor olyan jókedvem volt? Átsétáltam a ligeten. Jó, leginkább átszökelltem, mint valami kis kecske. :) Sok volt a tócsa, ahol meg tócsa nem volt, ott sarat találtam. Megnéztem a padomat. (Sőt le is fotóztam.) Akkor vettem észre, hogy a gesztenyefa alja tele van fényes barna  gesztenyével. Egyetlen pillanatra haboztam csak. Aztán úgy döntöttem vállalom, hogy hülyének nézzenek. A szatyorból mindent kistáskámba gyömöszöltem. Sajnos épp nem a piros lógott a vállamon, hanem egy csöpp fekete. A címkéket össze tudtam hajtogatni, viszont órarendért és szögmérőért majd visszamegyek. DE! Megvan a szajré! :) Teleszedtem a kis szatyrot gesztenyével. Sok még a tüskés házában ül. Szeretem látni, ahogy kinyílik a burok. Sáros kézzel, vigyorogva ballagtam hazáig.

Hová tegyelek, rút szemem szép

 

világa, ha mindig törtetel, ebbe az

 

irányba, bókolsz, mosolyra húz

 

ajkad, arcod oly kedves ilyenkor,

 

csak egy balga hallgat, halk

 

szavakkal tapaszt von szája köré, s

 

mit tegyek, mit mondjak, ha engem

 

már nő nem remél, csak nevetek ,

 

mert akarja, ahogy én is

 

vidámságot csalok arra a szép

 

arcra, s ha szemem oda is téved,

 

rögvest jelzi a határőrvidéket...

Vannak könyvek, melyekből sosem fogok felolvasni a gyerekeimnek. Nem azért, mert nincs rá szükségük, hogy elolvassák. Ezek fontos olvasmányok. Csak éppen nem tudom könnyek nélkül elolvasni egyiket sem. Ők meg nem szeretik, ha anya sír olvasás közben. :) Még nem értik, hogy ez nem az a sírás.  Ezért aztán kimarad a Kis herceg, A Pál utcai fiúk, A kékszemű, A kis gyufaárus lány, A fenyőfa, Csoszogi az öreg suszter, Kincskereső kisködmön, A kis hableány, A boldog herceg és a többi... Szeretném, ha ők is megismernék ezeket a történeteket. Csak ne nekem kelljen felolvasni. :) Hülye dolog ez az érzékenységizé.

"- Éppen erre a vízre szomjazom - mondta a kis herceg. - Adj innom...
     Egyszerre megértettem, hogy mit keresett!
     Ajkához emelte a vödröt. Hunyt szemmel ivott. Olyan volt ez, mint egy ünnep. Ez a víz más volt, több volt puszta italnál. A csillagok alatti vándorlásból született, a csiga énekéből, a karom megfeszített erejéből. Olyan jólesett a szívnek, mint egy ajándék. Mikor gyerek voltam, így aranyozta be a karácsonyi ajándékot a karácsonyfa fénye, az éjféli mise zenéje meg a mosolyok varázsa.
     - Nálatok - mondta a kis herceg - az emberek egyetlen kertben ötezer rózsát nevelnek. Mégse találják meg, amit keresnek.
     - Nem találják meg - mondtam.
     - Pedig egyetlen rózsában vagy egy korty vízben megtalálhatnák.."

Olyan érzésem van, mintha ajándék lennék. Félek tőle. Az jut eszembe.... egy nagyon vágyott, gyönyörű karácsonyi ajándék. Egy csodás játék, ami egyik évben, teljesen váratlanul a fa alá kerül. Örülnek neki. Egész karácsony alatt dédelgetik, vigyáznak rá, játszanak vele. Aztán harmadnap a polcra kerül. Csak míg aki kapta nem végez a filmmel. Utána késő este lesz és másnap munka, szóval majd később... Végül kis lelkiismeret furdalással ránéznek még egyszer-kétszer: elő kéne keresni, gondolják. De soha többé nem nyúl hozzá senki.

Igen fontos dolgok jutottak ma eszembe!

Előszöris: mindenki menjen mogyorót szedni. Hullik a mogyorófákról a termés. Lehet összeszedni, aztán elő a kalapáccsal!

Másodszor: mi történt ma emberek? Bemegyek pár nap után dolgozni, és azt látom, hogy az összes nő kivirulva, mosolygósan jön-megy az intézetben. Ez a szeptemberi nyár műve lehet! Éppúgy az is, hogy hazafelé jövet tele volt a pálya sportkocsikkal. Először egy tűzpiros Corvette mellett húztunk el, aztán következett egy Pontiac, egy BMW, és egy Porsche. És azt a "festetlen" ezüst színű Mazda MX5-öt nem is sorolom fel.

Az öt napnyi szünet után, ma újra motoroztam. Nagyon is jó volt. A motoron csomagoskodásnak van számos jó oldala. Ide tartozik az is, hogy jó kis gondolatfutamok támadnak az ember fejében. A mai úgy kezdődött, hogy eszembe jutott egy néhány hónap előtti dolog az életemből. És szinte hihetetlen volt, hogy mennyire messze járok már attól az énemtől. Erről meg a középiskolai magyartanárom került a fejembe. Ő egyszer azt ecsetelte, hogy az ember érzései nem visszahozhatók. Vagyis az ember emlékszik az eszével, arra, hogy mit érzett, de az érzést többé nem éli át. (Ezzel persze lehet vitatkozni, és én vitatkoznék is, de az egy másik bejegyzés.) Aztán jött az a sor a Rapülők egyik számából, hogy: "az akarok lenni, aki akkor voltam, mikor az akartam lenni, ami most vagyok" és ezzel egyszerre az is teljesen világos volt számomra, hogy én nem akarok más lenni, mint vagyok. Szeretem azt ami lett belőlem, ha nem is igazán jó. Szeretem ha nem is tökéletes, mert akkor is én vagyok, és nekem jó, hogy ilyen vagyok.

Remélem másoknak is jó.

Igazság szerint, hogy az orrcsontom megrepedt-e, az másodlagos, mert a karnist megragasztottam. :)

Függönyök, ablakok majdnem készen. Már csak a konyhában van egy kis mosnivaló. Még a kisnőci baldachinja is visszakerült az ágya fölé. Tisztán és illatosan libbennek a nyitott ablakok előtt. Nem, nem vasalok függönyt. Majd kilógja magát. Ha meg valaki nem bírja nézni a vasalatlan függönyeimet, jelentkezzen nálam bátran! Vasalót, deszkát és függönyt biztosítok. :)
Egyébként ez a függönymizéria nagyon is macerásnak bizonyult ma. Mikor elhatároztam, még nem tudtam, mit vállalok magamra.
Szép karnisaim és függönyeim vannak. Faltól falig. Ezért, ha nem akarom egyesével kiakasztgatni a kis karikákat, muszáj a nagy karnisról a kiegészítő rudat leszerelni. Nosza rajta! Hol az a csillagfejű csavarnyúzó? Csavarkodás, acsarkodás, a lecsúszott függönykarikák és elgurult csavarhúzó megkeresése. Aztán mikor vissza az egész, az talán még ennél is jobb. a lelógó karnis fejbevág, közben a kiegészítő rúdról lecsúszik a már felrakott cucc. Természetesen a kicsi csavar leesik, hova máshova, mint a radiátorba. Na nem baj, helyükön vannak, és most illatos a lakás, amit viszont imádok! :)
Még az jutott eszembe az imént, hogy milyen jól szórakozhatott, aki esetleg lentről látta az őrült nőt, pöttyös miniruhában a függönnyel szerencsétlenkedni. Talán egy nadrág se ártott volna... de ez így az utolsó ablak előtt már szinte mindegy. :)
Megjöttek a gyerkőcök. Csak tudnám mi legyen a vacsora?