Ma hazafelé a kocsiban régi zenék szóltak. Tömény nosztalgia rogyásig. Emlékek felidézgetése, érzések, miegymás. Hát kérem én aaannnnyira romantikus hangulatba ringatódtam (van ilyen szó? hát persze, most mondtam), olyan szerelmes voltam, olyan szomorú és olyan boldog egyszerre... ahh...

Exotic

Richard Sanderson

Foreigner

 Visszajövök mint Kálámbó hadnagy...

Fentiekhez hasonló nosztalgikus felindulásból keresek egy Sex-e-pil (vagy Sexepil) számot. Nyilván nem tudom melyiket, különben nem keresném. Csak azt tudom, "az igazi zöld és igazi kék". Egyszer régen megvolt szalagon... nagyon keresem. Csak nem találom. Ha esetleg izé... megköszönném.

Ó, csodás a mai nap! Imádok táncolni! :)) Nem tudom miért van, de ha megszólal valami olyan muzsika amire lehet mozogni, boldog vagyok. Táncolás közben állandóan csak vigyorgok. Ebből a szempontból tökmindegy, hogy a partnerem tud-e táncolni. Én csak kedvesen mosolygok, mert táncolhatok és ha táncolhatok, akkor muszáj mosolyognom. Ez többnyire aztán átragad arra akivel táncolok és ilyenkor jön az érzés, hogy milyen jó nekem, mert mindenki olyan kedvesen mosolyog rám! :) Ettől aztán még jobb kedvem van és mégjobban szeretek táncolni. És érzem a zenét, és asszem most kicsit meg vagyok kattanva. :) Még a fejemben a dallam, lábamban a bugi és vigyorgok mint pék kutyája a kiflire. :))

 Megjött a kolleganőm (Egyébként nincs vele semmi bajom, tényleg. Szeretem meg minden.) ennek következménye, hogy dupla adag gesztenyepürét ebédeltem. Ki kell dolgoznom a Tervet. Hogy tudnék akkor enni (vagy nem enni) amikor akarok és azt amit akarok... 

Én meg úgy csinálok, mintha ez egy rossz filmajánló lenne. Elsütöttem a -számomra- legjobb poént a filmből. :) Ettől függetlenül, The Jane Austen Book Club nekem 8. :) Az említett mondaton túl is van miért megnézni. Általában azok a filmek a kedvenceim, melyek jóravaló hülyékről szólnak. Ebben a filmben keverednek a teljesen átlagos és teljesen nem átlagos emberek. Viszont mind ember. Ezért jó. :) Három szerepben ismertem magamra többé-kevésbé. Vagy négyben. Olvastam a filmről néhány véleményt de egyiket sem teszem ide. Én mást láttam a képek mögött. Ez a film éppen arról szól, hogy ugyanazt a történetet mindenkivel másképp láttatja az élet. :) Így szép. Ja, és persze ezért érdemes újra és újra elolvasni, a könyveket, megnézni a filmeket.

05:05 - Bocsi, elfelejtettem kikapcsolni az ébresztést...

05:47 - Mmmm, anyácskám? Igen, van hely a kocsiban, 7-kor indulnak az alkatrészért. Jó, nem zavartál... alszunk tovább..

06:32 - Basszus én már rég fel akartam kelni. Ez miattad van. Reggelizel mielőtt indultok?

07:07 - Sziasztok! Puszilom aput. Megyek pakolni a gyerökhöz.

11:08 - Na megvan az alkatrész? Szóval a kocsi csak valamikor holnap lesz kész. Nem, még nem tudom mi lesz az ebéd.

11:31 - Tényleg szép az idő. Nézel vonatot? Elintézed? Jó, nekem tetszik Sárvár.

11:39 - Oké, akkor szállás megvan. Mennyi a vonatjegy? 8. Oké. De retur kell... 16?? Akkor inkább tegyük át holnapra és menjünk ha kész van az autó. Családi jegy... így belefér a tizesbe. Akkor menjünk? Akkor megyünk. Mikor kell indulni? Délben? Kicsit húzós. Jó, és mennyi az idő? Öööö nem árt kicsit sietni. Gyerekek öltözzetek fel, aztán mindenki hozza ide a fürdőruháját. Kell még papucs és fogkefe... Majd útközben veszünk ebédet.

12:03 - Hívjátok a liftet!

12:48 - Szerintem tökjó hangulatú padon ebédelni, vonatra várva.

13:07 - Keressetek üres fülkét

15:35 - Sárvár

16:48 - Termálfürdő, víz víz végre! :)

Ez a kétnapos "nyaralás" a maradék üdülési csekknek köszönhető. Villámötlet. Épp csak az volt a kérdés, hogy Győr vagy Sárvár legyen a cél. Kocsi nem volt, Sárvárra vonattal egyenes az út. Gondoltuk. Pillanatok alatt megvolt a szállás, egy kis térkép, a bepakolás. Nekiindultunk egyszál pulóverben, tudtam, hogy nem lehet rosszidő. Két és fél órán keresztül izzott a hátsónk a fűtött üléseken. Aludtam egy nagyon és majdnem kiolvastam a táskámban hordott könyvet. Gyerekekkel már alig lehetett bírni mire odaértünk. Kiléptünk az állomás épületéből és megcsapott a falusiváros hangulat. Sárvár nagyon helyes kisváros. Kisváros, de így is gyalogoltunk kb. fél órát a szálláshelyig. Persze rengeteg a panzió, hotel, zimmerfrei, de még garnihotelt is láttunk. Gyorsan elfoglaltuk az apartmant, talán 5 percet ha töltöttünk a szobákban és még azzal a lendülettel indultunk is fürdeni. Na a következő meglepetés az a jó kilométernyinek tűnő hatszázméter volt, míg odaértünk. Egyébként a fürdő nagyon is kellemes. Két belső és külső élménymedence, egy belső forróvizű plusz a strand csúszdával. Volt még víz a strandmedencében, de egyetlen bátor ember sem merészkedett oda. Jobb volt a langyosvízben üldögélni, tespedni. Csodálatos időt fogtunk ki. Mire beértünk a vízbe, épp sötétedett. Gyönyörű és romantikus alkonyat volt, egy egészen kicsit sajnáltam, hogy nem kettesben vagyunk. A gyerekek persze szó szerint lógtak rajtunk. :) Igazán remekül éreztem magam, de ide még biztosan visszajövök aprójószágok nélkül. A megvilágított, simogató víz (más fény nem is volt a kinti medencéknél), a sötét és langyos levegő... egyszerűen muszáj! :) Hm.... :) Farkaséhesen hagytuk el a fürdőt.

Ma nincs türelmem ezt befejezni. Szerintem nem is fogom sose. Ezért még gyorsan idebiggyesztem, hogy pompás vacsoránk volt szuper kiszolgálással. Aztán másnap délelőtt még egy jó nagy fürdés után három órát vonatoztunk hazáig.

December...

És lesz London, és lesz Chicane és É.P. és Nm és boldogság és szeretet és újra megváltozik az élet. Ugye? Legalábbis. :)

Juhéj!!!

Decinyi vörösbor a poharamban. Valahogy szomorkásan akaródzott befejeződni a hétvége. Most, így a pohár vége felé kezdem rubinvörösben látni a dolgokat. A betűk szerencsére még a helyükön vannak...

Hogy mennyi minden belefért ebbe a rövidke hétvégébe! A többiről már írtam, most csak a mai napról. A délelőtt elszaladt, mint Rozikutya a jutalomfalattal. A reggelikészítés, gyerekek "rugdosása" iskolatáskájuk irányába, köbméternyi tiszta ruha elrakása, viszonylag feledhetővé tette. Anyukáméknál ebédeltünk, utána meg irány az öreg ház, mert a diófa levelét össze kell szedni. Persze a diót sem hagytuk a fa alatt. A diószedésben az a rossz jó, hogy fél óra alatt körbejárod a fát, aztán szerencsés esetben 10 perc múlva, egyébként meg azonnal kezdheted újra. A levélszívónak szörnyű hangja van, viszont ha megfelelő odaadással belemélyedsz a diókeresgélésbe, akkor valahogy eltűnik az a fertelmes zúgás. Nem hallasz, csak a dióra koncentrálsz. Muszáj. Kell. Mert a furmányos kis csonthéjasa nem átall hajszálra azonos színben megjelenni, mint a tengernyi lehullott száraz diólevél. A levél a dióval, erezete a dió ráncaiban maradt külső héj rostjaival harmonizál, ezzel az állandó őszi trend apró, de fontos szeletét bemutatva. Ez a kopogós ajándék, mintha direkt elbújna. Begurul a levelek alá, fű közé, föld mélyedéseibe. Kutatod hétrét görnyedt háttal, és minden darabnak ugyanúgy örülsz. :) Igen körültekintőnek kell lenni, és elővigyázatosnak főleg. Nem hasznos, ha csak akkor veszed észre, mikor reccsen a talpad alatt, mert abból bizony már nem lesz karácsonyi bejgli, sem aranygaluska, sem almáspite a jövőhónapban. Az marad a madaraknak, rovaroknak. Ha legalább három kört tettél, jöhet a levélgereblyézés. Legalábbis nekem az jött. A diófánk ugyanis gyönyörű nagy, hogy a fene vinné a leveleit messzire! Sajnos, csak a szél viszi, de nem elég messzire. Ezért aztán anyukám ellenállhatatlan kérésének engedve -meg miután a gyereket sikeresen szemközt találtam egy dióval- fogtam az ujjast és nekiláttam összekupacolni azokon a részeken, ahova már csak levelek hulltak. Két sebesülést szenvedtem. Az egyik egy egész pici szálka volt, a másik viszont kb. 1 centire figyelt a bemeneti nyílástól -mélyen a bőröm alatt- egészen estig, mikoris erőt véve magamon kibányásztam az erre rendszeresített tűvel. :) Vérzett is! De vissza a levélgereblyézéshez, melyben szálkás ujjal is derekasan helytálltam. Szóval kotorgattam összefele a kupacokat, közben zsongító flex-szóló jött a szomszédból. Az aláfestő szőnyeget az autópálya monoton zúgása szolgáltatta, közben pedig könnyű füstszagú levegő áramlott körülöttem. És akkor egyszercsak azt éreztem. Azt! Mióta csak idejárok ebbe a faluba (Ami igaziból már város. De ahol a szomszédban bikát és disznót tartanak, és a szomszédok figyelik egymást, és még mindig lehet az utcán tollasozni -bár a nap/autó mennyiség már óra/autóra emelkedett- az nekem falu.), vagyis születésem óta, ez így van. Tehát mindig. Ha nyár, akkor vízmelegítés a katlanban, fürdés a bádogkádban, dinnye a kútban, tüzezés este. Ha tél, akkor sapka, hó seprése a kisjárdáról, almahéj a kályhán, ha tavasz, akkor bukszusnyírás, tulipán, gyöngyvirág és nárcisz. Ha meg ősz, akkor diószedés. És ez az állandóság valami mély nyugalmat, biztonságot ad. Olyan burokérzést. Szeretem a burokérzést! Ebből kifolyólag igen vidám lettem, pedig a kutya (Rozi) megorrolt rám, mert fujjt mondtam arra a gusztustalan izére, amit nagyon szeretett volna felfalni. Persze később megbékélt, főleg, hogy mikor nem figyeltem, csak felfalta. A levelezés után csigát figyeltem a gyerökkel. Hogy milyen akaratos állat ez a csiga. Márpedig ő oda megy, ahova ő akar, tökmindegy, hogy mi áll az útjába. Csiganézés közben észrevettem, hogy van még eldugódva egy kis otello, a mandulafára felkúszott tőke ágain. Aztán, ahogy szemezgettem (kétharmadát a szatyorba, többit a szájamba), valami csodát láttam a kerítés túloldalán. Málnát! Októberi málna virított ritkásan a leszáradt szemek mellett. Azon nyomban kimentem a kertbe. Tisztára tündérnek éreztem magam! :) (Igen, mackós pulóveres, farmeros tündérnek :P) Orgia következett kérem! A szőlővel indult még a hátsó udvarban, ahol régen a tyúkok laktak. Aztán jött a kert, ahol folytatódott a málnával. Továbbhaladva következett a szeder, hmmmm.... még egy kevés szőlő a rózsaszínből és végül muszáj volt még málnát keresnem. Az csábított főképp. :) És mivel a gyerekeim kaptak túrórudit az én anyukámtól, én meg nem kaptam tőle, ezért úgy döntöttem, ők most nem vágynak sem málnára, sem egyéb gyümölcsre. És újra gyerek lettem. Enyém a kert, én a tündér. Szedtem és ettem. Szedtem és ettem. :)

Gyönyörű délután volt. Talán ez okozta a szomorúságot. Hogy véget ért. De írás közben újra tündér lettem... :)

Jön, agyonpuszilgat, aztán elkezd ömleni belőle a szó. Most épp a távirányítós rakétáról. Hogy működik? Hogy tudjuk kiszámítani, mikor kell kioldani a fékezőernyőt, az hogy nyílik ki... Csak nézem, és hallgatom az előadást. Gondolataim elkalandoznak. Először csak az van a fejemben, hogy mennyire imádom. Aztán csodálom a gyönyörű, okos szemeit. Legszívesebben megölelném. Vajon eláruljam neki, hogy lövésem sincs arról, mit beszél? Nem létezik, hogy ez a tökély volt a pocakomban, nem tudom elhinni, hogy akkora volt, mint a kispárna...  :)

Azon gondolkoztam tegnap délután hazafelémenet, hogy vajon meddig lesz mit leírnom? Nagy a lendület, de ki tudja? A fű minden évben ugyanolyan zöld. Hányszor lehet ezt másképpen elmondani?

Már másodszor láttam azt a fiút a villamoson. Nem is tudom miért fiúzom? Legalább... mmm... nem is tudom mennyi idős lehet. De minimum 30. Szóval néz. Mintha úgy láttam volna, hogy tegnap egészen a villamosmegálló elején állt volna. Aztán mikor felszálltunk, akkor egyszercsak ott volt velem szemben. Én pedig az utolsó ajtónál szállok fel. Rendszerint. A szemembe nézett. Elsőre elfordítottam az arcom, másodszorra - amikor már biztos voltam benne, hogy nem véletlen - viszonoztam. Pár másodpercig. Tegnap is nézett. És ma is. Bár ma én pillantottam meg előbb. Egy könyvbe mélyedt figyelmesen. De aztán amint elfordultam, még a szemem sarkából láttam, hogy észrevett. A szembe-hévvel utazik tovább. Tegnap is meg ma is előbb ment el a vonata, és ott állt az ajtóban. Én meg mosolyogtam rá, amíg látszott. Remélem nem fog odajönni. Ez olyan jó játék. Kár lenne elrontani. Ha veszi a lapot, később még talán integetünk is egymásnak.

Álltam a héven és izzadtam. Komolyan mondom éreztem ahogy a vízcseppek összegyűlnek a bőröm alatt, majd kinyomakodnak, kiszivárognak a homlokomon, hátamon, melleim között. Fényessé teszik az amúgy sem szép bőrömet. És a hajam tapad a hátamhoz, és alig kapok levegőt, a fülledt kocsiban. Szinte vártam, hogy a motoron ülhessek simogató szélben.

Mikor már valóban a motoron ültem, az egyik piroslámpánál hirtelen megéreztem valami szagot. Elég fucsa volt, mert valahogy nem illett a környezetbe. Behúnytam a szemem és már tudtam is, hogy mi az. Padlásszag egy forró nyári napon. Ott a forgalom kellős közepén éreztem. Olyan, mint amit gyerekkoromban éreztem, ha egyszer-egyszer - nagy boldogságomra - felengedtek a padlásra játszani nagymamámnál. Meg amit É.P. nagymamájánál is érezni szoktam, mikor felmentünk kutakodni. Imádom a padlásokat. Ma már annyiszor megyek fel, ahányszor akarok. És a padláson minden nyáron ilyen szag van. Meg egy csomó kincs. Már kiskoromban is nagyon szerettem. Az ember mindig talál valamit egy jó padláson. Van ott régi törött játék, hiányos sakk-készlet, ócska bőröndök, nagy zsákokban divatjamúlt ruhák, szentképek, 100 éves üveg, régi fotók, tankönyvek és levelek, a jelvénygyűjteményem, babáim, molyette birkabőr, lószerszám, (Emlékszem mikor egyszer találtunk egy halom horgolt csipketerítőt. Egész nyáron abban voltam királykisasszony.) száradó paprika, esetleg paprikacsuma, és ami minden padlás elengedhetetlen kelléke, az egy kupac száraz hagyma. Ma is imádok felmenni a padlásra. Valami utánozhatatlan hangulata van, ahogy feltolok néhány cserepet és árad be rajta a napfény, sávjában a felkavart porszemek táncolnak csillogva. És a hátsó részben egyszál magában villanykörte lóg zsinóron és vastagon poros pókhálómaradványok borítják a sarkokat. Száraz meleg mindenütt, és igazi padlásszag. :)