Csak ücsörgök csöndesen a kis mintás harsinyanacimban, kétoldalt a férfiak. 

 - Anya, ez harisnya rajtad?

É.P. kapásból felel helyettem.

- Nem kisfiam, az anyádnak a bőre

-  Hú anya, de ronda bőrbetegséged van

:)

Gyerök-játék:

Unom már a rombolást, most olyan robotot építek ami jár. Mit tegyek rá a balták mellé?

Véletlenül (najó, hát én sem figyelhetek mindenre) kimostam a gyerök fülhallgatóját. Természetesen mikor kiderült, azonnal összeszidtam. Micsoda dolog ez édes kisfiam, hogy nem vagy képes kipakolni a piszkos nadrágod zsebeidől? Mindent nekem kell csinálni? Nem értem, miért nem figyelsz a dolgaidra...  

Most mindketten reméljük, hogy száradás után újra használható lesz.

Vasárnap a gyerök 13 éves lesz. Nemsokára elkezdem főzni az ünnepi halászlét, és közben arra fogok gondolni, hogy kéthetesen pont végigérte a kispárnát.

Fekszünk a kék ágyán, kék baldachin alatt, pusmogunk és vihogunk, majd mesél, rengeteget mesél (mostanában mindig ugyanarról), én meg csak figyelem. Nagyon közel vagyunk egymáshoz. Arasznyi távolságból vizsgálom csillogó szemeit, arcocskáját, bőrét, homlokát, ahogy haja a párnájára hajlik, és egyszercsak megjelenik egy gondolat a fejemben: ki ez a lány? Egyetlen pillanat az egész, de most már tudom, ha ismerni akarom, még hosszú ideig kell nagyon figyelnem rá, és egyszerre azt is értem, miért tölt olyan hosszú időt a tükör előtt.

Kicsit félek a következő évektől.

Ma volt az osztálykirándulás én meg elfelejtettem pénzt hagyni a gyerekeknek. Ahogy leszálltam a motorról hívtam a gyerököt (közben láttam, hogy már keresett míg úton voltunk), hogy vigyenek a zsebpénzükből, aztán majd visszakapják este. Édes kisfiam első mondata: csak meg akartam köszönni, hogy olyan bőkezűen hagytatok itthon költőpénzt.

Eszem megáll...

Fekete cipő, piros harisnya, fekete mini, piros kardigán. Nézem a tükörben reggel, szerintem jó lesz mára. A gyerök mellettem áll, kérdem tőle jó lesz ez így? Erre ő: attól függ hova. Cirkuszba, vagy bohóckodni tökéletes.

hogy a gyerekeim egyelőre teljesen normális, igazi tizenévesek. A fiam már láthatóan magasabb mint én, és minden válaszát azzal kezdi, hogy: de...

A lányom időnként kölcsönvesz tőlem egy-egy ruhadarabot (igaz, én is használom néha az övéit), és félórákat elidőzik egy-egy fésülködéssel.

És hétvégén már mindketten legalább kilencig alszanak! Juhéj!

Jó ideje nem múlhat el nap a kisasszony élménybeszámolója nélkül. Amint hazaérünk, lecsap rám, és a külön töltött idő minden egyes óráját elmeséli. Mindenféléről szó van ilyenkor, de persze az egészben az a lényeg, hogy látta-e az aktuális szerelmét (hát igen, ebben a tanévben már a másodikat tapossuk), és ő ránézett-e és visszanézett-e és mosolyogtak-e és milyen ruhában volt és egyáltalán ki mikor mit csinált. Én ennek (a mesélésnek) nagyon örülök, az meg kimondottan megható, hogy az én gyerekkorom is érdekli. Legutóbb például - éppen a bevásárlást intéztük - megkérdezte, hogy kibe voltam szerelmes ötödikes koromban. És amikor mondtam, hogy Luke Skywalker-be, akkor hangosan kiröhögött. Pedig az egy nagyon komoly szerelem volt, több mint egy tanéven át tartott.

Ma este a fiam megajándékozott, így részem volt vele egy nagyon bensőséges és komoly beszélgetésben. Azért nevettünk is sokat közben. Igazán boldoggá tett vele, hogy végre nem csak nemet hallottam tőle. Azt hiszem nagyban köszönhető ez annak, hogy a hugával mostanában rendszeresen különvonulunk fontos, magánjellegű dolgokat megbeszélni (igen, fiúkról meg barátnőkről meg szerelemről, de főképpen fiúkról, meg arról, hogy miről beszélgetnek a fiúk), meg annak, hogy tegnap közösen raktunk rendet a szobájában. És nem olyan tessék-lássék módon, hanem mindenhol, így tegnap is jó estém volt. Holnap meg... holnap nagyon jó estém lesz.