Igen, van még egy-két dolog amit naplózni szeretnék, csak valahogy nem illenek össze. Bár azt hiszem tőlem nem meglepő az ömlesztett tartalom.

Egyik, hogy ma a szüleimnél ebédeltünk. Nagy öröm volt végre átélni, hogy anyukám nem az az ideges fúria. Tudom én, hogy csak az apukám miatti aggódás tette olyanná az elmúlt hetekben, de attól még nem esik jobban amit kaptam tőle. Ez a mai nap viszont jól esett. Nagyon nagyon jól. :)

Aztán itt az advent. A gyerekek ma személyes sértésnek vették, hogy esik az eső. Emiatt ugyanis nem mentünk be a belvárosba a szokásos naaaagy gyertyagyújtásra. De valahogy annyira nem volt kedvünk. Amúgy nem a gyertyagújtás maga az élmény, hanem amikor a téren és a hozzá kapcsolódó utcákon és a nagy karácsonyfán, teljes sötétség után egyszerre ezer meg ezer kis égő ugyanabban a pillanatban kapcsolódik fel. Egy rakás kis csillag világít meleg sárga fénnyel. Csak ezt szoktuk jól megnézni. Idén kimaradt, de nekik hiába magyarázom, hogy majd megnézzük jövőre. :)

A metró ajtajánál állva bámultam kifelé. Épp az egyik kedvencemet hallgattam a Szkafander és pillangó zenéi közül. Tom Waits karcolta bele magát újra a hallójárataimba és én tényleg csak kibambultam a kocsiból. Bezáródott az ajtó s közben megláttam. Felfelé lépkedett a lépcsőn. Anyukája kezét fogta és ugyanabban a pillanatban ő is rám nézett. Kétéves lehetett. Kabátka, sapi és még a kapucni is a buksiján felhúzva; igazi kis manó volt ő. A pici gyerekek halálos komolyságával vizsgálta a lépcső melletti korlátot. Nem tudom.. fogalmam sincs, hogy ő kezdett rám mosolyogni, vagy én őrá, de végigjártuk a szemek mosolygásától az elragadtatott örömet sugárzó arcig tartó saját közös lépcsőinket és mikor az utolsó fokra értünk, ő elkezdett integetni. :) Boldogan integettem vissza neki.

Ez meg itt a másik kedvencem a film zenéi közül. Nem bambuláshoz való. :)

És akkor ennyit a jókedvről. Sikerült törölnöm amit idáig írtam.

Oké, vicceltem! :) Tényleg töröltem véletlenül, de nem érdekes. Majd leírom újra. Szóval úgy kezdődött, még a múlt héten, hogy elromlott az egyik zárunk. Nem akármikor, hanem egész pontosan akkor, mikor az én két szívrőlszakasztott magzatom iskola után hazatért az edzés előtt. Az én drágáim vidáman, nyugodt lélekkel (hogy a táskájukban és az ellenőrzőjükben mi lapult, azt fedje most jótékony homály) lakásba be, majd uzsonna és edzéscucc társaságában ki. Vagy legalábbis a terv ez volt. A zár azonban áthúzta a számításunkat. Galád módon forgott a kis kallantyú, de a nyelvet nem mozgatta! Mit lehet tenni? A gyerök telefonál ide is, oda is. Mi még munkában órányi távolságra, anyukám épp hazafelé igyekezett de még messzebb volt mint mi. Szerencsére apósomat elérték, ő pedig azon nyomban sietett a kiszabadításukra. Természetesen az ajtónk belülről lambériás az utolsó négyzetcentijén is, nincs rajta semmifél nyílás a kulcslyukakon kívül. Akkor a gyerök felhívott, és miután elárultam neki a spárga rejtekhelyét, szépen komótosan leeresztette a kulcsot innen a negyedikről, lent álló apósom kezébe. Biztosra ment a kölök! :) Apósom felliftezett, majd konstatálta, hogy az ajtózár valóban elromlott, a kulcs a zárban csak forog, de a nyelv! A nyelv az szarik az egészre. Fogta magát és elment fúrót keresni. Mi közben spuriztunk haza a munkából, és a felnőtt férfiak telefonon tárgyalták, vajon mekkora fúró kellene? Az apró nőszemély -ahogy kell- lelki támogatásban részesítette bátyját. Leült az előszobába cipelt székre és - állítólag - énekelt. :) A gyerök (az a cukros!) közben tüsténkedett. Kipakolta az összes szerszámosládát. Próbálkozott csavarhúzóval, fogókkal, vésővel, ollóval. Végül rátalált a fűrészre! :) Olyan büszke vagyok rá! Tökegyedül megtalálta, mert kereste, és mindjárt tudta, mire kell használnia. Fogta és egész egyszerűen elfűrészelte a gonosz merénylő nyelvet. :) Mire hazaértünk, már az egész társaság az előszobában hesszelt és a holt nyelv (sszz... ez nekem is fájt, bocs, de ma, ma van! :) ) darabkáját nézegették. Az én nagyfiam az este folyamán a nap hőse szerepben fickándozott és abban a szerencsében részesült, hogy még aznap elmesélhette az egészet a barátjának, aki azért hívta fel, hogy megkérdezze miért nem ment edzésre. Természetesen jó királyfiként a győzelme bizonyítékát azóta is a zsebében hordozza. :)

Gyerök jön haza kulcs nélkül. Felcsenget. É.P. veszi fel.

É.P. - Ki az?

GY. - Dödöle bácsi vagyok a postás. Levelet hoztam a ti Fjodor Fjodoricsotoknak

... :D

"Tudom anya, te nem értesz a hadviseléshez, de létfontosságú a megfelelő összetételű támadóerő."

Kiegészítés: ez a bejegyzés NEM kapcsolódik közvetlenül a címben felsorolt játékokhoz.

Hhhhh....

És most itt ülök egy kádnyi rózsaszín habos forróvízben. Az egy kissé lelombozott, hogy elfogyott a joghurt, de feltaláltam magam, a müzli pedig ananászlével is nagyon nagyon kellemes. No és van egy pohár jéghideg víz is itt a kád mellett. Végre az a kósza légy is kiszédült a fürdőszobábul. Körülnéztem, tényleg nincs itt. Az a helyzet, hogy már majdnem rend van a gyeröknél! De igazi rend. REND. Ahol mindennek megvan a helye, kényelmes és átlátható rendszerben. Ilyen utoljára egy éve történt. Azóta mindig csak jött a szöveg, hogy rendet kéne rakni egyszer, a gyeröknél meg csak gyűlt a szemét. Mert az a drága mindent szeret eltenni, hogy az még majd erre meg arra. Aztán csak bekerül valahova, és onnan annyi. :) Csak tárolódik és már csak a rendrakás segítheti lakáson kívülre. Ó! Csodás dolgokat éltem meg ma, az biztos! És ez volt a sorban az első. Eleinte csak én pakoltam. Nálunk a nagy és igazi rendrakósdi egy mégnagyobb rendetlenséggel indul. Mindent lepakolok mindenhonnan, és mikor már be se lehet menni a szobába, akkortól hivatalosan is kezdetét veszi A rendrakás. Káoszból szobát teremteni igen remek érzés. Csak elég fárasztó. :) Először úrrá lesz az emberen a reménytelenség. Az én számon is kicsúszott a kupac fölött, hogy ide már csak a gyufa hiányzik. Aztán másfél zacskó szemét után kezdenek körvonalazódni a dolgok. Először persze a könyveket kell rendszerezni, azok nem heverhetnek a földön. Aztán a társasjátékok jönnek. Ezzel a nagyobb, látványosabb rész készen is van. Itt jöttek a gyerkekek. Eddig nem segíthettek, mert nem volt kedvem minden vicik-vacak újbóli dobozba/polcra helyezéséhez. És ekkor történt a második csoda. Az én 10 és fél éves fiam sajátkezűleg dobálta ki a felesleges semmirejó cuccokat. Hogy ezt is megértem! Nagy öröm! :) Innentől mint három Hamupipőke válogattuk a legot, a fémépítő csavarjait, és egyéb építős szetteket, szorgalmasan, kimerülésig. A a harmadik csodát -legjobbat- hagytam a végére. Kimentettem néhány értéktelen papírlapot... ezeket jól elteszem, és majd később megkapják. Talán. Vagy majd egyszer megtalálják.

Leletek

Ülnek az étkezőasztalnál. Én a konyhából hallom az alábbi mondatokat:

- Ne ülj oda, az apa helyeeee!

- A zapa most nincs itthon, tehát én vagyok a férfi a házban, én ülök ide. Te meg ülhetsz anyika helyére.

Aha. Már tudom ki a férfi a házban. :) Egyébként rendrakás címszó alatt játszanak hol egyik, hol másik szobában. A gyerökön az én hosszú fekete bőrkabátom, amelyikben tavaly meserdetektívet alakított farsangkor. Kérdeztem mikor óhajtja levenni, mire tájékoztatott, hogy a nap további részét a bőrkabátban tervezi eltölteni, és ecsetelte, hogy milyen kényelmes és férfias viselet. Meg amúgyis; már majdnem jó rá. :) A kicsi meg készített neki papírból cilindert. Csoda, hogy még nem jutott eszébe előkeresni a piros kendőt, meg a pipát hogy teljessé tegye a képet. Hegedűnk hálistennek nincs.

Nem mondhatom, hogy agyilag magasan kihasználom adottságaim. Úgy általában sem. A napokban pedig totális lepukkanás következett be. Pl. 1 egész délután és a hozzá tartozó este ment rá, hogy kitaláljak egy nevet az új postafiókomnak. Annak, amit a regisztrálások esetére tartok fenn. Mi lett volna, ha a fontos levelezésemnek akarok új fiókot. Bár... annak bizonyára nyomós oka lenne, akkor pedig nem volna olyan nehéz a névcsere.

Tegnap mi -ketten a kicsivel- sétáltattuk szüleim kutyáját. Naaaagyon kedves kutyuka. Csak kissé túlpörgi magát. Nehéz leállítani. Rossz kulcsot vittem, a szomszéd nénihez kellett felcsöngetni, hogy bejussunk a lépcsőházba. A séta végén azt gondoltam, hogy majd felszaladok a jó kulcsért, addig kisnőci elbír a négylábú fergeteggel. Míg visszafelé jövet a liftet vártam, látom, hogy állnak a játszótér mellett, akár a kisangyalok. Mire leértem a lépcsőház aljába, a kutyát csak villanásnyi időre láttam hol itt, hol ott felbukkanni, mögötte az én drága kis leányom igyekezett felvenni a tempót, teljesen esélytelenül. Épp anyukámat nyugtattam a telefonban, hogy a kutyát kivittük, pisilt, és minden oké. Telefon eldob, kutya elkap. Vesztére éppen az én lábaim között próbált átsuhanni. Tehát. Állok szorosan összezárt lábakkal, kutya ficánkolva szabadulni igyekszik. Szorult helyzetünket súlyosbítja a hám teljes hiánya. Mármint a kutyáról. Még sosem raktam fel rá. Még sosem fogtam ilyesmit a kezembe. Csak legyen rákapcsolva, hogy vihessük haza, aztán majd nyugodt körülmények között rendezzük a problémát... gondoltam én, miközben ezerrel igyekeztem összekapcsolni a csatot, hogy tűnhessünk már az út mellől. Elég furcsán állt rajta a hám, de sikerült ráakasztani a pórázt és ki sem tudott bújni belőle. Szépen hazaballagtunk anyukámék lakásába. Leraktuk a rosszcsontot, levettem róla a pórázt is, hámot is. Próbáltam kicsatolni, de sehogy nem jött össze. Akkor vettem észre, hogy (sajnos) csak egyféleképpen lehet (elvileg) összedugni a két műanyag csatot. Nekem azért sikerült a másik irányból is. :) Erős vagyok. És okos. Főleg okos. Meg erős. Hát akkor ennek tudatában neki lehet állni szétcincálni a helytelenül összedugott részeket. Megpróbáltam. Eleinte koncentrálva, figyelmesen, erőt összpontosítva. Később dühösen erőlködve, vörös fejjel mérgelődve, majd elkeseredett utolsó energiával. Nem ment. Ekkor került képbe az olló. Gondoltam, hátha. Majd én jól beszorítom az ollóval az egyik oldalon, és akkor nyomni már csak a másikon ke.... francbafrancbafrancba! És fenébe! Csorog a szomorú piros vérem a centinyi vágásból. Kicsilány közben a széken gubbaszt, meg sem mer szólalni. :) Mindegy. Vér lemos, irány haza. Magunkal vittük azt az aljas hámot is. É.P. úgy másfél perc alatt visszacsinálta. A vágás a középső ujjam hajlatában húzódik, vízszintesen. Fáj, ha behajlítom. Ezért állandóan egyenesen tartom. Ha másra nem is tudom használni, legalább jól tükrözi a lelkiállapotom... :)

off

Hát lássuk mivel is telt ez a jó kis hétvége.

Pénteken bő két órát várakoztam É.P.-re. Gondoltam majd plázázok egyet. :) Találtam a westendben a mozi mellett egy kicsi és viszonylag halk kávézót. Kértem egy kapuccsinót és elmerültem a könyvemben. Egész jó volt. Egy órácskára. Aztán kizökkentem és muszáj volt abbahagynom. Másfél óra. Alig vártam, hogy vége legyen. Ebből a szempontból igen szomorú, hogy nem ismerem a várost. Két és fél óra annyi mindenre elég, ha tudja az ember, hogy mik a lehetőségei. Fél órát késtem a táncról. De legalább az jól kikapcsolt.

Szombaton sokkal jobb volt a helyzet. É.P.-t hamarabb elengedték, így már háromra hazaértünk. Megsütöttem a palacsintát, meghallgattam a gyerkőcöket, ettünk aztán lefeküdtem aludni. Magam sem gondoltam volna, hogy röpke 2 perc múlva már húzom a lóbőrt. 8 óra előtt ébredtem. Bucira aludtam a fejem, ébredéskor azt sem tudtam, melyik bolygón vagyok. Gyerekek addigra már a mamát boldogították, É.P. pont akkor érkezett haza Nm-től. Következett némi készülődés, forgalmi vadászat, aztán este 10-kor már kedvenc fodrászomnál ettük a kolbászt/rétest/fagyit. Kicsit elbeszélgettük az időt, végül fél12-re értünk a WhiteAngel-be. Marcus Schulz-ot mentünk meghallgatni. Már buliztunk két éve az ő általa kevert műsorra, akkor nagyon tetszett, hát vártuk a mostani fellépését. Előtte Inpieces húzta a talpalávalót, méghozzá nem is rosszul. Őt is hallottuk már többször is, mindig élveztük amit csinált. Szóval bementünk a vájténdzselbe. A földszinten már akkor is sokan voltak, így végül az emeleten kötöttünk ki. Abban a pillanatban, hogy meghallottam az első hangokat permanens vigyor költözött az arcomra, amely a reggeli ágybaájulással tűnt csak el. :) Csak úgy élveztem a zenét, és mozogtam. Muszáj volt. :) Az egyetlen ami az éjszakában nem tetszet, a cigaretta volt. Szerencsére nem égtem ki. Iszonyú fáradtan, de nagyon jókedvűen ültünk be a kocsiba hajnali 3 után. Itthon még beugrottunk a Pingvinbe egy melegszendvicsre. (Ami külön megérne egy bejegyzést, mert azt kb. kétkilós kenyérből szeletelik, a sonkaszeletre sajtot reszelnek és úgy sütik meg, de szerintem még az a hagyományos szendvicssütő lehet náluk, mert istenien pirít és süt egyszerre. A tetejére gyakorlott mozdulattal hullámozzák a kecsapot és/vagy majonézt. Forró és utánozhatatlan! :) )

Kiváló redőnyünknek és a gyereknélküli lakásnak köszönhetően jó sokat tudtunk aludni. Délután két óra tájt érkeztünk a gyerkőcökért. Kaptunk jó kis rántotthusit hagymás krumplipürével, így az éhenhalást sikerült elkerülni. A lusta fiúk hazaautóztak, mi lányok meg sétáltunk egy nagyot. Ennek köszönhetően kiderült, hogy már a kicsi sem akar levelet gyűjteni (sehogyse akart, pedig nagyon szerettem volna rávenni :) ) Végigsétáltunk a kedvencparkon, dobogtunk a pavilonban (ezt talán utoljára csináltuk együtt. Amióta járni tudnak, rendszeresen elsétáltunk oda csak azért, hogy a pavilon közepén ugráljunk, dobbantsunk, kiabáljunk és hallgassuk a visszhangot. Aztán körbefutás szokott következni. Vagyis megfogtam a kezét valamelyiknek és elkezdem magam körül futtatni. :) Néha irányváltás, néha elszállás, ez a bevett módszer. Egyébként mindig jól jött ha várakozni kellett velük. :) ) ücsörögtünk kicsit a vaskorlátján, közben meg arról beszéltünk, milyen volt mikor kicsik voltak. Hazafelé a kicsilány jól belelépett egy nagy rakás kutyagumiba (igen, nálunk ezt még mindig így hívják :) ). Alig tudta letörölgetni a cipőjéről. Nagyon sokat nevetünk és valahogy ez az egész teljesen spontán átcsapott egy igen komoly felvilágosításba. :) Igazán jól jött ki, és az gondolom ennek éppen így kell lejátszódnia. :)  Ez volt az első alkalom, hogy egész pontosan beszéltünk a lányos dolgokról, mindent nevén nevezve. Kacagva értünk haza - ezzel a kis közös titokkal - arra, hogy É.P. takarít. :) Azért persze egy kis nyugis dögledezésre rá tudtam venni (ebben igazán igazán jó vagyok :) ) Aztán nekiálltam az én lányos dolgaimnak. :) Végül mostam is, vacsora is lett, megöntöztem szegény szomjas virágaimat, rend van a konyhában és még mindig túl sok hangulatjelet használok. :)

Szerintem eredményes volt.