A lányom ma kérdésekkel árasztott el. Teljesen önállóan. Ő volt kíváncsi és engem kérdezett. :) Éljen! Emlékszem, én nem kérdeztem. Kölcsönkaptam a gólyahozzát. Anyukám látta nálam. Kérdezte, hogy olvastam-e és értettem-e belőle mindent. Természetesen rávágtam, hogy értettem, pedig még azt sem értettem, hogy mennyi mindent nem értek belőle. Most nagyon boldog vagyok, hogy a lányom csak úgy kérdez és főleg, hogy engem kérdez. :)

A nap csúcspontja: mutál a fiam. De tényleg.

Galád módon, az utolsó pillanatban rábeszéltem a kisnőcit, hogy süni helyett legyen a farsangon inkább Piroska. :) Süti- és jelmezkészítés nem ment volna ma. Neki van piros blúza, így csak gyorsan előkaptam a rövid piros szoknyámat szoknyának, a hosszút meg köpenynek. Kapott egy fehér kötényt, van kiskosara, nekem meg egy kétdekás borosüvegem, azt telefőztem neki teával, mellé fonottkalács, és már kész is. Mennyivel macerásabb lett volna egyenként szívószálakat ragasztgatni... Szerencsére nem okozott nagy törést a hirtelen váltás, a kis lelkéhez is közelebb áll Piroska, mint egy süni.

Végre már a kádban ülök, hosszú volt ez a nap, és egy csomó minden történt. Még nem is meséltem, hogy reggel, a wc és a radiátor kilyukadása között volt egy apró afférom. Ahogy a vilire felszálltam és hátranéztem, pillantásom összeakadt egy fiúéval. Egy pillanat volt csak, azonnal vissza is fordultam, de végig az úton magamon éreztem a tekintetét. Gondoltam, micsoda hülyeség, de aztán ahogy a mozgólépcsőn elhaladt mellettem, végigstírölt. :) És ez már egyértelmű volt. Láttam ahogy a másik irányba megy a metróállomáson. Nem különösebben érdekelt, mentem amerre szoktam és megálltam az oszlopomnál. Egyszercsak azt látom, hogy a fiú szép lassan elhalad mellettem, a kettővel arrébb lévő oszlopot megkerüli, majd visszacsorog és megáll majdnem velem szemben. Szerintem ez sem volt véletlen, mint ahogy az sem, hogy míg a szerelvény meg nem érkezett, addig engem nézegetett. Én direkt nem néztem rá. Beszálltam, ahogy a peronról mindenki. Kivéve őt. :) Vagyis jól láttam, a másik irányba akart menni eredetileg. Ezzel végül kiérdemelt egy barátságos mosolyt (amit viszonzott is), egészen addig, míg a kocsi ki nem gördült az állomásról. Utána egész metrózás alatt az járt a fejemben, hogy mennyi mindent láttam már utazás közben. Az is megérne egy bejegyzést. A metrón mindig lehet látni érdekes dolgokat. Mindig. Például amíg ezen tűnődtem, azon vettem észre magam, hogy bámulom egy kalapos férfi hátsó felét. A felső hátsó felét, egész pontosan a haját, ami hosszú copfban lógott úgy a derekáig. Nem volt gyönyörű vagy dús, igazán még csak szép sem, viszont élénk bordósvörös színben pompázott. Hogy mik vannak? :)

Új nap van, sőt hamarosan egy mégújabb indul. Már nem vagyok ugyanabban a hangulatban, nincs kedvem úgy folytatni. Inkább ma csak simán le akarom írni.

Tehát ott tartottunk, hogy a fiatal ügyeletes doki megállapította, egyértelmű a tágulás, néhány óra és különválunk. Én É.P.-nek szóltam, hogy jöjjön, a nővérke meg az én kedvenc dokibácsimnak. Nagy hó volt már akkor is, mikor bekerültem, és aznap délután újra havazott. Sokat, hosszan. Ennek ellenére 1 órával később este 8-kor- már mindketten ott voltak. Bevettük magunkat a szülőszobába. Újabb vizsgálat után az én doktorbácsim azt mondta, gyönyörűen haladunk, 11-re meglesz. Szuper. Közben én azon ámuldoztam, hogy micsoda különbség van a két szülés között. Ez a második tényleg olyan volt, ahogy a könyvekben meg van írva. Jöttek a fájások, erősödtek és sűrűsödtek, de kettő között minden elmúlt. Ez néhány másodperc tökéletesen elég volt rá, hogy tudjak pihenni és erőt gyűjteni. Járkálhattam, nem voltam ágyhoz kötve. Időnként rákapcsoltak kicsit a baba szívműködését ellenőrző gépre. Rám nyugtatóan hatott a kicsi szívdobogása, É.P.-t inkább zavarta. Hallgattam a jellegzetes bluggyogást és világra készülődő kislánykámra gondoltam. Milyen lesz vajon külsőre, belsőre, milyen érzés lesz mikor végre kibújik, milyen lesz először megpillantani, és fogom-e majd úgy szeretni, mint a fiamat? Nem túl sokat töltöttem kétségek között, még 9 óra sem volt, mikor doktorom elég komoly arccal leült mellém és elmondta, hogy sajnos újra császárra lesz szükség. Az én drága lusta kisleányom szíve egyre lassabban vert, nem kockáztathattuk, hogy ez a tágulási szakasz végéig folytatódjon. Ráadásul azt sem lehetett tudni, hogy vajon a végén ki tud-e majd bújni. Közel sem voltam olyan csalódott, mint az első szülés után. Az érdekelt, hogy a gyerek rendben legyen. Szombat este volt, berendelték a segítséget, addig engem előkészítettek. Nagyon gyorsan megérkeztek, és roppant kedvesek voltak. Mindenki viccelődött, jó hangulat volt. Ez oldott a feszültségemen és feledtette a fájásokat, meg az előkészítés kellemetlenségeit. Kár, hogy É.P.-nek csak az ideges fel-alá járkálás maradt. Jobban aggódott, mint első alkalommal. Miután az ajtóban elköszöntünk, ő kintről csak azt látta, ahogy sorra bevonulnak az emberek, bemosakodnak és becsukják maguk mögött az ajtót. Biztos vagyok benne, hogy neki tízszer lassabban telt az idő, mint nekünk a műtőben. Felfeküdtem az műtőasztalra. A doktorbácsi előre is elnézést kért amiért a fertőtlenítővel lefagyaszt. Én erre válaszképpen borzasztóan fáztam, ő meg pirosra varázsolta a hasam helyén éktelenkedő dombot. Közben megnézte az általa másfél évvel azelőtt ejtett vágást, megjegyezte milyen szép én pedig helyeseltem. Megkérdezte a másikat alá, vagy fölé kérem. :) /A két vágás szinte tökéletesen párhuzamos. Fél centire vannak egymástól. De, hogy melyik melyiké, arra már nem emlékszem. :)/ Az altatósnéni feltette a szokásos kérdéseket, kedélyesen elbeszélgetett velem és a szülésznővel. Azon nevettek, hogy az egyik a haját sütötte mikor behívták, mert valami buliba készült, a másik meg a filmet hagyta félbe miattam. Aztán végigsimította a fejem és azt mondta, mindjárt nem fog fájni, elalszom és arra fogok ébredni, hogy megszületett a kislányom. Ez igazán jólesett. Mellesleg pont így történt. 21:23-kor született. Külsőre, belsőre teljesen más, mint a testvére, és már az első pillanatban éreztem, hogy igen, nagyon szeretem. :)

Letelt a kilenc hónap. Miután az első császárral született, az orvos szerint 50% esélye volt, hogy a következő aprójószág is úgy érkezik. Pocakja még az első alkalomnál is nagyobb volt, pedig már akkor is tekintélyes méretet öltött. Különösebb gond nem akadt, de a második babát is tovább hordta a kiírtnál. Orvosa a korábbi műtét miatt hamarosan befektette. A kórháznak nem örült, még emlékezett a korábbi kellemetlen élményekre.

Két nap után arra ébredt, hogy fájásai vannak. Végre! Szólt az ügyeletes nővérnek. Oké, akkor pakolás és irány a szülészet épületébe. Telefon, haza, hogy Ő jöjjön, mert szülés esete forog fenn. Átkísérték, kapott egy ágyat, és kezdődött a várakozás. Vártak... aztán egyre kevésbé vártak. A fájások nem erősödtek, inkább egyre halványabbá és ritkásabbá lettek. Végül sehol egy darab sem. Vakriasztás! Ez remek. Nem lett volna nagy probléma, csakhogy a szülészetről kifelé már csak gyerekkel a karodon engednek. Az átjárás, csak egyik irányba működött, hát ott kellett maradnia a szülészeten pocakjával együtt. Kerek hétig figyelte ahogy körülötte jönnek a pocakosok, vajúdnak, szülnek. Megnézte a vadonatúj kisbabákat és minden nap sürgette a sajátját. Hiába. Lusta kis jószág lakott odabenn. Végül a következő szombaton eljött az idő. A délutáni látogatáson mindenkit megnyugtatott, minden rendben, sehol semmi, de a kedvesnek megsúgta, hogy készüljön, mert valami elkezdődött. Nem mert szólni, inkább csak várt csendesen. Késő délutánra már biztos volt benne, így szólt az ügyeletes orvosnak. A vizsgálatból kiderült, hogy hamarosan valóban szülni fog.

Agyhalál. A gyerök épp az imént tájékoztatott kb. 25 percen keresztül egyfolytában, apró részletekbe menően arról, hogy működik a félkarú rabló. Meg ilyesmik:a Németek a 2. VHban nagyon sok hamis pénzt (angol fontot) terjesztettek. tudod, hogy buktak le? a 3szög az eredeti angol bankón ferde kicsit de a precíz németek nem bírták ezt elviselni és tökéletesre csinálták. Ezt meg vagy 10 percig. Majd következett ez: Németország=pontosság. Hát onnan jönnek a porschék! Aztán szó volt még az általa a saját matchboxain elvégzett töréstesztekről, és némi bohóckodás is került a műsor végére. Mielőtt eláraszott volna a szövegével, még bevallotta, hogy készül már az ellenőrzőjébe az osztályfőnöki figyelmeztető. Alig bírtam belőle kihúzni, hogy vajon miért kaphatott olyat? Persze majd meglátjuk, mi lesz pontosan beírva, de azt mondta, azért, mert nem szólt mikor a többi fiú verekedett, hanem csak nézte. Ezzel pedig az osztályközösséget bomlasztotta. Vagy ilyesmi. Haaaaj.... mi okosat mondjak erre?

Közben a kisnőci már csukott ajtónál zuhanyozik, mert ő nő. Ettől függetlenül a leckéjét még kikérdezem.

És még az is van, hogy reformokat hajtottam végre a konyhában. Átpakoltam a pultot amin a mikró áll, bedobozoltam a kávéteaforrócsokit és felcseréltem néhány szekrény tartalmát. Ez a forradalmi újítás merőben megkönnyíti a főzőtevékenységet. Növeli hatékonyságomat és az újdonság varázsával ajándékoz meg. És persze végre majdnem minden elfér újra a szekrényekben. Nem kell valakinek egy tucat befőttesüveg?

A gyerök december táján erőteljes nagyosodásnak indult. Zenéket kért az apjától. Így mostanában folyamatosan Panta Rhei-t hallgatunk. Előtte meg Kft őrület volt. Persze ezt egyáltalán nem panaszként mondom. Panaszkodni majd később fogok. Mikor már ő keresi magának a zenéket. És esetleg lesz egy olyan időszaka mint a tesómnak, aki annak idején kerek egy évig nem hallgatott mást, csakis CPg-t. Azt viszont állandóan. Ahogy emlékszem a szüleink nem panaszkodtak. Vagy legalábbis nem nekem. :)

Szóval írom itt a hülyeségeket egyfolytában...  méghogy csak emlékek. Pfff... 

Tegnap a kicsilány iskolai előadásán voltam. A közeli templomban szokták tartani minden év végén. Nem azért mondom meraz én lányom, de az ő osztályuk adta a legszínvolnalasabb, fülnek legkellemesebb zeneszámot. Templomban énekelni, különösen jó, és ezzel máris odaértünk a mondandómhoz. Onnantól, hogy (az utolsó pillanatban, kb. 2 órával az indulási idő előtt tudtuk meg, hogy egyáltalán lesz koncert) leadtam a suliban leánykámat, egyfolytában régi emlékek jöttek a fejembe. A hangulat meg még ma is tart. Halványlila segédfogalmam nincs, hogy miért pont azok a dolgok maradnak meg bennem amik, de azt tudom, hogy sokszor komplett képek ugranak be teljes részletességgel, hangokkal, illatokkal fűszerezve. A műsor alatt eszembe jutott a gyerekkorom, ugyanis a tantónénik kórusa elénekelte az egyik karácsonyi dalt. Azt amit év végén sulis koromban tutira előadtunk ami az én kedvencem volt, amit a magyartanárnőnk lánya kísért fuvolán. Aztán, hogy milyenek voltak az én fuvolaóráim abban az állott nikotinnal átitatott szobában Imre bácsival. Hogy hányszor láttam az ellenőrzőmben, hogy U.A., és a történet, miszerint az egyik lány azt hitte, hogy az U.A. az ő monogramja, és csak sokára derült ki, hogy az egész pontosan: ugyan az. Vagyis, hogy a jövő órára a lecke U.A. Dorka, aki már szinte felnőttnek tűnt számomra és óvónéninek tanult és együtt grimaszoltunk, az első zeneiskolai minihangverseny, ahol mindent elfelejtettem a színpadon és a tanárom súgta föl, hogy háááá én meg visszakérdeztem, hogy jó, de, hogy kell fogni? :) És, hogy mi is rendszeresen jártunk szerepelni, fellépni, versenyekre az énekkarral. És minden tanév végén volt komoly előadás, szép színházteremben, amire hatalmas izgalmak közepette készültünk. Emlékszem milyen volt az egyenruhánk, a hajam, a hangom. Hogy milyen volt a keményített, illatosra vasalt néptánc ruhát büszkén vinni a fellépésre...  meg effélék. Hm... igen, ahogy korábban említettem most ma van és amit leírtam tényleg csak emlék. Ennek ellenére nagyon remélem, hogy a következő 50 évben sem hullik ki a fejemből!

Ahogy a lányom mondaná: teljesen nem ide, de erre a számra rá vagyok kattanva tegnap óta. Kleerup feat. Titiyo :)

Múlt csütörtökön busszal mentem dolgozni. Gondolatban kissé előreszaladtam, így kapásból az Árpád hídig (Petőfi helyett) kértem a buszjegyet. :) A sofőrbácsi villantott egy mosolyt: meddiig? Én kedvesen mosolyogva (mint aki biztos benne, hogy nem hallották amit mondott): az Árpád hídig. Sofőrbácsi vigyorogva: pisztolya van? Én meg értetlenül: nincs. Erre ő: pedig akkor eltéríthetne. :) Na közben leesett nekem is és míg javítottam és megkaptam a menetjegyet, együtt rötyögtünk.

Tegnap -vagyis szombaton- főzésen kívül nem csináltam semmit. Viszonylag korán keltünk, fél10-re már túl voltunk a reggelin. Utána kis dögledezés, olvasgatás, aztán megérkezett Kundika. Ó, nagyon-nagyon-nagyon rég volt nálunk utoljára. Igen hiányzott már, meg -ahogy mondta- én is neki. Tökjó laza, nyugodt volt. Legalábbis az első félóra után. Senkinek nem könnyű ha hónapokat kell eltöltenie a párja nélkül. (Most lelkiismeret furdalásom van a sógornőm miatt. Szeretem őt, de nem vagyunk annyira közel egymáshoz, hogy barátnők legyünk. Ritkán eszembe jut, hogy meg kellene keresni és beszélgetni vele, de mindig olyan érzésem van, hogy fölösleges az időjárásról beszélgetnünk. Pedig nagyon valószínű, hogy innen kellene indítani és később jönnének az igazi dumálások is.) Visszatérve Kundira, jött, hogy itt legyen velem kicsit és beszélgessünk sokat. :) A megbeszélés szerint segített volna ebédet főzni, aztán megenni és kávézni. Ez a gyakorlatban úgy működött, hogy érkezés és az üdvözlőcuppantások meg közös családi örvendezés után főztem egy kávét. 10 perc múlva békésen üldögéltünk és kávéztunk a konyhapult és az asztal közötti 80x120 centis részen, a konyhakőre letett párnákon. Valahogy sokkal meghittebb volt, mint széken ülve. :) Úgy éreztem eltakarnak a bútorok. És különösen titkos, magántermészetű dolgokat jobban lehet halkan, kis zugokban megbeszélni. :) Kettőre azért elkészült a pizza is, de én aaaannyira elfáradtam, hogy ebéd után már csak pihenni bírtam. Este valahogy beugrott, hogy jéééé, hát Luca napja van! Természetesen ezzel tökéletesen lehetett indokolni az egész napos semmittevést. A gyerekek is elég későn feküdtek. Alig tudtam befejezni a mesélést -elég érdekes részhez érkeztünk- este 10 is elmúlt mire elaludtak. Eztán É.P.-vel megnéztünk kb egy tucat részt az Így jártam anyátokkal-ból és máris éjjel egy óra lett.

A mai nap első felében úgy tűnt, folytatódik a remek széria, hiszen háromnegyed10-kor keltünk. :) De a reggeli után megkaptam, hogy ma már nincs Luca nap. Viszonzásul szörnyen megsértődtem és mártírságom biztos tudatával indultam dolgomra. Istenbíz nem ezért, de rögtön el is törtem egy poharat. :) Délután meg egy kistányért. Ez utóbbi nem számít, mert ugyanabba a készletbe tartozik aminek megsemmisítését néhány nappal ezelőtt elkezdtem. :) Így estére meg arra a megállapításra jutottam, hogy mégis jó valamire a vénülés. Az emberre csak ragad ez-az a koszon kívül, mert ahhoz képest, hogy semmit nem csináltam, van mosott ruha, ebédeltünk is (nem is rosszat és én főztem), feltettünk egy kis díszítést a szobákban, meglátogattuk anyósomékat, kiveszekedtem magam a gyerkőcökkel, tanultunk verset is, most meg a kisnőci itt a hátam mögött nyomkodja szorgalmasan a formákat a mézeskalács tésztájába. :)

Már tudom, éjszakába nyúló napom lesz. Rengeteg tésztát gyúrtam, biztos, hogy éjjelig tart majd megsütni. Ez minden évben így van. Összesen annyi változott, hogy pár szezon óta a gyerekek segítenek kiszúrkodni a formákat. Ja, ma találtam bő félkilónyi tavalyi szaloncukrot. Jó lesz a fára. A frisset meg kitesszük tálban az asztalra. Bár szerintem izgis úgy kicsomagolni a fán lévő cukrot, hogy aztán ne látszon, hogy már semmi nincs a csomagolásban. :) Ó és elpakoltam a gyerekek alsós üzenőfüzeteit, ellenőrzőit meg néhány tőlünk örökölt könyvüket. Közben kivételesen eszembe jutott a jövő. Hogy micsoda öröm lesz nekik megtalálni ezt a dobozt felnőttkorukban. És, hogy fognak majd vigyorogni a gyerekeikkel a beírásokon. És, hogy jövőre már nem lesz egy darab alsós kölyök se a családban. Hm... na mindegy. Elkezdtem összeírni az ajándékötleteket. Igazán jó dolgok ugrottak be. Mindjárt előkeresem a karácsonyi cd-met. Én csináltam (eredetileg kazettára) úgy 10 éve. Nem kizárólag karácsonyi zene van rajta, de valahogy úgy esett, hogy minden évben ez szól a mézeskalács sütés alatt. :)

Nincs visszaút, nyakig vagyok a karácsonyi hangulatban.