Új nap van, sőt hamarosan egy mégújabb indul. Már nem vagyok ugyanabban a hangulatban, nincs kedvem úgy folytatni. Inkább ma csak simán le akarom írni.

Tehát ott tartottunk, hogy a fiatal ügyeletes doki megállapította, egyértelmű a tágulás, néhány óra és különválunk. Én É.P.-nek szóltam, hogy jöjjön, a nővérke meg az én kedvenc dokibácsimnak. Nagy hó volt már akkor is, mikor bekerültem, és aznap délután újra havazott. Sokat, hosszan. Ennek ellenére 1 órával később este 8-kor- már mindketten ott voltak. Bevettük magunkat a szülőszobába. Újabb vizsgálat után az én doktorbácsim azt mondta, gyönyörűen haladunk, 11-re meglesz. Szuper. Közben én azon ámuldoztam, hogy micsoda különbség van a két szülés között. Ez a második tényleg olyan volt, ahogy a könyvekben meg van írva. Jöttek a fájások, erősödtek és sűrűsödtek, de kettő között minden elmúlt. Ez néhány másodperc tökéletesen elég volt rá, hogy tudjak pihenni és erőt gyűjteni. Járkálhattam, nem voltam ágyhoz kötve. Időnként rákapcsoltak kicsit a baba szívműködését ellenőrző gépre. Rám nyugtatóan hatott a kicsi szívdobogása, É.P.-t inkább zavarta. Hallgattam a jellegzetes bluggyogást és világra készülődő kislánykámra gondoltam. Milyen lesz vajon külsőre, belsőre, milyen érzés lesz mikor végre kibújik, milyen lesz először megpillantani, és fogom-e majd úgy szeretni, mint a fiamat? Nem túl sokat töltöttem kétségek között, még 9 óra sem volt, mikor doktorom elég komoly arccal leült mellém és elmondta, hogy sajnos újra császárra lesz szükség. Az én drága lusta kisleányom szíve egyre lassabban vert, nem kockáztathattuk, hogy ez a tágulási szakasz végéig folytatódjon. Ráadásul azt sem lehetett tudni, hogy vajon a végén ki tud-e majd bújni. Közel sem voltam olyan csalódott, mint az első szülés után. Az érdekelt, hogy a gyerek rendben legyen. Szombat este volt, berendelték a segítséget, addig engem előkészítettek. Nagyon gyorsan megérkeztek, és roppant kedvesek voltak. Mindenki viccelődött, jó hangulat volt. Ez oldott a feszültségemen és feledtette a fájásokat, meg az előkészítés kellemetlenségeit. Kár, hogy É.P.-nek csak az ideges fel-alá járkálás maradt. Jobban aggódott, mint első alkalommal. Miután az ajtóban elköszöntünk, ő kintről csak azt látta, ahogy sorra bevonulnak az emberek, bemosakodnak és becsukják maguk mögött az ajtót. Biztos vagyok benne, hogy neki tízszer lassabban telt az idő, mint nekünk a műtőben. Felfeküdtem az műtőasztalra. A doktorbácsi előre is elnézést kért amiért a fertőtlenítővel lefagyaszt. Én erre válaszképpen borzasztóan fáztam, ő meg pirosra varázsolta a hasam helyén éktelenkedő dombot. Közben megnézte az általa másfél évvel azelőtt ejtett vágást, megjegyezte milyen szép én pedig helyeseltem. Megkérdezte a másikat alá, vagy fölé kérem. :) /A két vágás szinte tökéletesen párhuzamos. Fél centire vannak egymástól. De, hogy melyik melyiké, arra már nem emlékszem. :)/ Az altatósnéni feltette a szokásos kérdéseket, kedélyesen elbeszélgetett velem és a szülésznővel. Azon nevettek, hogy az egyik a haját sütötte mikor behívták, mert valami buliba készült, a másik meg a filmet hagyta félbe miattam. Aztán végigsimította a fejem és azt mondta, mindjárt nem fog fájni, elalszom és arra fogok ébredni, hogy megszületett a kislányom. Ez igazán jólesett. Mellesleg pont így történt. 21:23-kor született. Külsőre, belsőre teljesen más, mint a testvére, és már az első pillanatban éreztem, hogy igen, nagyon szeretem. :)