Letelt a kilenc hónap. Miután az első császárral született, az orvos szerint 50% esélye volt, hogy a következő aprójószág is úgy érkezik. Pocakja még az első alkalomnál is nagyobb volt, pedig már akkor is tekintélyes méretet öltött. Különösebb gond nem akadt, de a második babát is tovább hordta a kiírtnál. Orvosa a korábbi műtét miatt hamarosan befektette. A kórháznak nem örült, még emlékezett a korábbi kellemetlen élményekre.

Két nap után arra ébredt, hogy fájásai vannak. Végre! Szólt az ügyeletes nővérnek. Oké, akkor pakolás és irány a szülészet épületébe. Telefon, haza, hogy Ő jöjjön, mert szülés esete forog fenn. Átkísérték, kapott egy ágyat, és kezdődött a várakozás. Vártak... aztán egyre kevésbé vártak. A fájások nem erősödtek, inkább egyre halványabbá és ritkásabbá lettek. Végül sehol egy darab sem. Vakriasztás! Ez remek. Nem lett volna nagy probléma, csakhogy a szülészetről kifelé már csak gyerekkel a karodon engednek. Az átjárás, csak egyik irányba működött, hát ott kellett maradnia a szülészeten pocakjával együtt. Kerek hétig figyelte ahogy körülötte jönnek a pocakosok, vajúdnak, szülnek. Megnézte a vadonatúj kisbabákat és minden nap sürgette a sajátját. Hiába. Lusta kis jószág lakott odabenn. Végül a következő szombaton eljött az idő. A délutáni látogatáson mindenkit megnyugtatott, minden rendben, sehol semmi, de a kedvesnek megsúgta, hogy készüljön, mert valami elkezdődött. Nem mert szólni, inkább csak várt csendesen. Késő délutánra már biztos volt benne, így szólt az ügyeletes orvosnak. A vizsgálatból kiderült, hogy hamarosan valóban szülni fog.