Néha rámtör, hogy aztaaaa, mekkora hülyeségek jutnak az eszembe...

 Szeretem a dumaszínházas csókákat, télleg, sírva röhögtem már nem egyszer műsorozás közben. De amikor azt mondják (és szinte mindegyik mondja): "tehát így" (időnként cifrázzák is: "tehát akkor így") Na akkor mindig előtör belőlem a zállat és hirtelen szeretném az illető fejét egy tál langyos disznózsírba mártani (legalább kétszer). 

 Még mindig nem vagyok elég összeszedett és igényes. Még mindig elindulok úgy, hogy nem veszem észre, hogy leszakadt a szoknyám felhajtása, még mindig felveszem a legócskább cipőmet csak mert jó lábat csinál és kényelmes, még mindig állandóan kócos a hajam. Sosem leszek az a tökéletesféle akit, mintha skatulyából húztak volna elő.

 Olyan szépet mondott nekem a néni a buszon! A fiatalember aki mellettem ült, átadta neki a helyet, én meg beraktam a csomagját a lábam elé. Mert úgy kellett rábeszélni, hogy fogadja el ha átadják a helyet. Azt hitte együtt vagyunk, aztán kuncogva, hogy na, jól összehozott bennünket, végül azért leült és néhány szót is váltottunk. Azaz inkább mesélte hogy tanárnő volt, hogy szőlője van, hogy most permetezett, hogy milyen lesz a termés, hogy szanatóriumba utazik épp, hogy szép a fiatalság, hogy Seneca azzal fejezte be: Élj egészségben, hogy ez a legfontosabb. Aztán hagyott olvasni, én meg örültem ennek, mert már csak pár oldal volt hátra a könyvemből. Végül mielőtt megérkeztünk újra szóba elegyedtünk. Kedves volt, hát én is mosolyogtam, erre azt mondta, hogy olyan ritkán látni ma igazi mosolyt. Olyat ami szívből jön, mert a mosolyhoz nem arc kell. Hát ezt.

Tudom, régen vettelek elő utoljára...  Majd később mesélek róla (ahogy szoktam :) ), hogy mi történt velem. Most csak a két legjobbról

Utaztam egy olyan régi liftben, ami csak felfelé közlekedett. Az emeletről üresen le kellett küldeni a földszintre. Lehajthatós bársonyszékecske volt benne, és nagy tükör, meg 4 centire kinyúló gombok. 4 darab. A kis ablakokkal ellátott ajtókat két oldalról kellett behúzni, de csak a külső rács becsukása után. A külső rácsot pedig kulccsal lehetett kinyitni. Időutaztam.

És a liftezős nap reggelén találtam két négylevelű lóherét, meg ezt: 

 Az milyen piszokság már, hogy ideülök, miközben tudom, hogy nem lesz időm írni, mert leragadnak a szemeim és még inget is kell vasalnom, meg zsemléket vajazni, és tudom, hogy akartam mesélni valamit, de már fogalmam sincs mit, aztán meg mióta ideültem, azon jár az eszem, hogy mindjárt bedőlök a pihe-puha ágyikóba és milyen jó lesz nekem. Hűvösen, puhán körbevesz a takaró, én meg csupa libabőr leszek. Ezt úgy imádom!

 Szeretek királykisasszony lenni. Szeretem, hogy azon kell rágódnom, süssek-e máskor is kiflit. Szeretem, hogy nem zavar a mosatlan edény a konyhában. Szeretem, hogy komolytalan, kicsi, lusta és unalmas vagyok. Most olyan jó így. 

 2006 óta nézem őket. Május vége felé mindig eszembe jutnak, és ugyan nem ismerem őket, mégis izgatottan várom, hogy ki mennyit változott egy év alatt. 

 A blog indulása óta az összes PI: 5513

 Visszaolvasgattam itt-ott a régebbi bejegyzéseimben. Mintha egy kislány írná.... ez olyan béna. Még mindig királysasszony vagyok. Egy kissé lökött királylány.