Azt már meséltem, hogy láttam/hallottam a KLB-t? És itt most nem a Katolikus Labdarúgó Bajnokságról van szó. Nem vagyok oda a jazzért, felvételről hallgatva egy kis PatMetheny a maximum, nekem túl bonyolult az a zene. Az én egyszerű kis lelkemnek elég egy csöpp dallam, csak dallam legyen benne. Azt viszont tudom, hogy az élőzene varázsol. Ezért mentem el meghallgatni őket, mikor É.P. hívott. Igyekeztem teljesen nyitott lenni, be akartam fogadni a zenét meg minden. Előtte még izgis volt, aztán felment ez a három gyerek a színpadra és belekezdtek. Hát. Az első szám az lehet valami vizsgaféle volt, aki utána is maradt, az megkapta ami járt. Nagyon belekezdtek, az én fülemnek sok volt, egyszerűen nem találtam ki, hol, mikor és miért játszik, sehol egy nyúlfarknyi dallam, csak három hang, könyörgöm, ennyi elég, ha másodszor is eljátszák, már megismerem és az nekem jó. De nem. Csak nyomták keményen a káoszt. De egyszercsak túl voltunk rajta és lehet, hogy nem hülyeséget csináltak, mert mikor másodszor is belekezdtek, egyszerre minden a helyére került. Teljesen rájuk hangolódtam, feloldódtam (ők már a kezdést is nagyon lazán csinálták) és azt éreztem, hogy ezek a fijuk olyanok, mintha csak a játszótéren (milyen furcsa, hónapok óta, vagy talán egy éve, hogy ezt a szót nem használtam, ma meg már másodszor írtam le) lennének. Összejöttek és játszanak, mint a gyerekek. Néha rosszalkodnak is, de nagyon nagyon elevenek mindenük a játék, és mindenből játékot tudnak teremteni. Akár a padlón sikkantó cipő hangját is beleveszik a zenébe. És valódi zenét varázsolnak belőle. Innentől kezdve minden hangot élveztem. Az első rész könnyed játékos hangulatban telt, a szünet után egy kicsit súlyosabb lett a mondandójuk, de addigra már átvettem a stílust és tudtam követni. Irtó jó volt! Egyfolytában vigyorogtam! Ez mondjuk minden olyan koncerten így van ami tetszik, de itt boldogan vigyorogtam. Olyan felszabadító érzés ült rajtam. Nem hiszem, hogy itthon meghallgatnám a lemezüket (bár ki tudja, még egyszer sem hallottam) de az biztos, hogy élőben hallani akarom még őket, mert ez a koncert hatalmas volt! :)

Találtunk pár tucat könyvet a nagymamám házában. Sajnos nem az én kitudjahovatűnt könyveim azok, de ezeknek is nagyon örültünk. Hazahoztam néhányat. Kicsit egérszagúak, de egyébként épek. A Pál utcai fiúk, és A kígyómadár palotája apukámé volt gyerekkorában. Azt hiszem a gyerekkönyvei nagy része most nálam van. Egyébként utóbbi az Orchideavadásszal és a Kékszeművel együtt kedvenceim voltak úgy 10-12 éves koromban. Be is vittem az osztályba mikor könyvtárat csináltunk. Ma is ott van bennük ceruzával, hogy F.M. 6. o. könyvtári. Kíváncsi vagyok, hogy fog tetszeni a gyerekeknek. Elhoztam még A művészinas címűt, meg A három testőr 1922-es kiadású sorozatát. Kíváncsi vagyok milyen a szöveg benne. Sajnos csak otthon fogom tudni olvasgatni, mert nem fér bele a táskámba. Oda azt hiszem választok valamit a nagymamámtól maradt zsebkönyvtárból. :)

Az éjjel csak néhány órát tudtunk aludni, É.P-nek dolgoznia kellett. Emiatt elaludtunk kicsit, késve indultunk, rohanni kellett és egész napom tompa fáradtságban telt. (Igen, ez volt a mentegetőzős rész) A motorról leszállva még hűvösnek éreztem a levegőt, a villamos megállójában viszont már levettem a pulóvert és szokás szerint táskámra aggattam. A mozgólépcsőn még a helyén volt, ahogy a metró jött, vidáman lengedezett, de aztán nem tudom mi történhetett. Talán az én szép piros, pihe-puha, termo és mégis kis helyet elfoglaló kedvenc pulcsim világot akart látni, mert pontosan mielőtt beléptem volna a kocsiba, könnyedén és puhán lecsusszant a táskámról. Le a mélybe. Rettenetes látványt nyújtott! Ott hevert a sín mellett, én láttam, és nem tehettem érte semmit. Egyszerre három dolog fordult meg a fejemben. Ki kellene onnan szedni, mi lesz a metróval, most, hogy az oda belehullott, és kinek kell ilyenkor szólni? Persze tudtam, hogy nem érnék el odáig, nem beszélve a helyzet veszélyességéről. És tudtam, hogy nem fog kisiklani tőle a szerelvény, inkább szanaszét fogja szaggatni. És nem késhettem többet, muszáj volt továbbmennem. De azért jó lett volna lehajolni és felkapni onnan. Egy fiatalember látta az esetet. Előttem szállt be s odapillantott mikor én sikkantottam, hogy hhhi... természetesen látta a pulcsimat is. Rámnézett és szinte észrevétlen megrázta a fejét. Nem tudom eldönteni, ezzel vajon azt akarta-e mondani, hogy meg se forduljon a fejemben utánakapni, vagy azt, hogy ehh, egy rakás szerencsétlenség vagyok és felelőtlen hp. 

Ma reggel 8 óra 32 perckor öngyilkossági szándékkal a metrókocsi alá ugrott és elhalálozott kedvenc piros motorospulcsim.

Az esetről bővebben fogok nyilatkozni ha visszatértem a nagybéről...

Délelőtt füstszag kanyargott be az ablakon. Szeretem érezni. Minden évszakban más emlékek jönnek elő tőle. Akartam írni, hogy ugyanarra az illatra, de ez nem igaz, minden évszakban más a füstszag. Az őszi, kicsit kesernyés, didergős, de mindig romantikus, köszönhetően annak a november eleji lopott rózsának. (Ja, hát szép is az a második első szerelem! Lehet sétálgatni estefelé kéz a kézben, találni egyetlen szál csodásan kinyílt hatalmas rózsát, megszagolni, hazamenni, fél óra múlva az ablakon kopogtatást hallani és a rózsát ott találni.) Naná, hogy lepréseltem. Hát rózsalelkű királykisasszony voltam akkor még!  A téli, az az új év füstje. A jéghideg levegővel együtt csavarja az orrom. Valahol tüzet raktak. Ha lehet benne érezni a megpörkölődött bőr szagát is, akkor valahol disznótor van. Ha nem, akkor fogalmam sincs mit égetnek. Tüzet ilyenkor? Sosem értettem miért. Csak az biztos, hogy csípős, és szeretnék tőle a tűz mellé állni.  A tavaszi füsttel húsvét előtt lehet találkozni, főleg reggelenként. Langyos szél hozza, rendszerint a füstöltsonka, kolbász, tojás, cékla, kalács, virágzó kopasz fák, képeivel (na összefutott a nyál a számban, de nem a fáktól), meg azzal, ahogy hetedikesen gondosan besütöm a hajam, és tökéletes loknikkal, moccanatlan várom A Lovagot. Ő meg nem jön el. Sőt. Többé egy szót sem hallok felőle. Pedig egy igazi kalocsaimintás tojást tettem félre neki. Ez már annyira régen volt, hogy kedves emlék lett belőle.  És végül a legjobb, a nyári füst. Az aztán a csudajó! Nyáron a nagymamámnál a felnőttek jó kis tüzet raktak a hátsó udvarban álló katlanba. Onnan jött a füst. A bádogkádat majdnem telihordtuk a kútból, aztán jött a mamám, néhány vödörnyi lobogó vízzel. Kizárólag melegvízben fürödhettünk, nehogy megfázzunk. Volt, hogy hárman pancsoltunk egyszerre. Amikor kicsit hűlt, jött az újabb eresztés. Persze nem szálltunk ki, csak a kád másik végébe húzódtunk. Ott visítoztunk, közben meg a mama vagy a papa mondogatta, hogy vigyázz, forró, és öntötte a másik végén az utánpótlást. Egész délutánokon át fürödtünk. Aztán az is van még, hogy nyaranta bográcsozunk. Vagy grillezünk. Először csak a tűz van, hogy jó vastag parázs legyen belőle. Aztán készül a halászlé, gulyás, pörkölt, pacal, vagy csak rács kerül a tűz fölé, arra meg hús, paprika, virsli, a parázsba meg hagyma és krumpli. Farkaséhesen üljük körül a hosszú asztalt, és zsongás van, sötétedés után meg lángnyelvek nézdegélése. Ez a legjobb.

Egyszerűen nincs meg, hiába keresem. Persze valószínűleg én keresem rosszul. Már reggel eszembe jutott az a film, amit még valamikor a télen néztünk. Akarom tudni mi volt a címe és ki játszott benne. Egy lányról szólt, aki rákos lett. Mikor megtudta, hazament, körülnézett, aztán szó szerint kilépett a saját életéből. Hat-nyolc hetet adtak neki. Kibérelt egy szellős, világos lakást és többé ki sem akart mozdulni belőle, az élet mégis eljött hozzá. Igen, a végén elénk ül a hepiend, és igen, mese, amit én nagyon szeretek! Azért is megkeresem...

Érdekes ahogy haladok visszafelé és nézem a filmeket. Egy-egy pillanatra átfut vagy megül rajtam a hangulata azoknak amelyek hatottak rám.  Sok film, sokféle hangulat.

És végre megvan! Nekem nyolc volt: The Guitar