Múlt csütörtökön busszal mentem dolgozni. Gondolatban kissé előreszaladtam, így kapásból az Árpád hídig (Petőfi helyett) kértem a buszjegyet. :) A sofőrbácsi villantott egy mosolyt: meddiig? Én kedvesen mosolyogva (mint aki biztos benne, hogy nem hallották amit mondott): az Árpád hídig. Sofőrbácsi vigyorogva: pisztolya van? Én meg értetlenül: nincs. Erre ő: pedig akkor eltéríthetne. :) Na közben leesett nekem is és míg javítottam és megkaptam a menetjegyet, együtt rötyögtünk.

Tegnap -vagyis szombaton- főzésen kívül nem csináltam semmit. Viszonylag korán keltünk, fél10-re már túl voltunk a reggelin. Utána kis dögledezés, olvasgatás, aztán megérkezett Kundika. Ó, nagyon-nagyon-nagyon rég volt nálunk utoljára. Igen hiányzott már, meg -ahogy mondta- én is neki. Tökjó laza, nyugodt volt. Legalábbis az első félóra után. Senkinek nem könnyű ha hónapokat kell eltöltenie a párja nélkül. (Most lelkiismeret furdalásom van a sógornőm miatt. Szeretem őt, de nem vagyunk annyira közel egymáshoz, hogy barátnők legyünk. Ritkán eszembe jut, hogy meg kellene keresni és beszélgetni vele, de mindig olyan érzésem van, hogy fölösleges az időjárásról beszélgetnünk. Pedig nagyon valószínű, hogy innen kellene indítani és később jönnének az igazi dumálások is.) Visszatérve Kundira, jött, hogy itt legyen velem kicsit és beszélgessünk sokat. :) A megbeszélés szerint segített volna ebédet főzni, aztán megenni és kávézni. Ez a gyakorlatban úgy működött, hogy érkezés és az üdvözlőcuppantások meg közös családi örvendezés után főztem egy kávét. 10 perc múlva békésen üldögéltünk és kávéztunk a konyhapult és az asztal közötti 80x120 centis részen, a konyhakőre letett párnákon. Valahogy sokkal meghittebb volt, mint széken ülve. :) Úgy éreztem eltakarnak a bútorok. És különösen titkos, magántermészetű dolgokat jobban lehet halkan, kis zugokban megbeszélni. :) Kettőre azért elkészült a pizza is, de én aaaannyira elfáradtam, hogy ebéd után már csak pihenni bírtam. Este valahogy beugrott, hogy jéééé, hát Luca napja van! Természetesen ezzel tökéletesen lehetett indokolni az egész napos semmittevést. A gyerekek is elég későn feküdtek. Alig tudtam befejezni a mesélést -elég érdekes részhez érkeztünk- este 10 is elmúlt mire elaludtak. Eztán É.P.-vel megnéztünk kb egy tucat részt az Így jártam anyátokkal-ból és máris éjjel egy óra lett.

A mai nap első felében úgy tűnt, folytatódik a remek széria, hiszen háromnegyed10-kor keltünk. :) De a reggeli után megkaptam, hogy ma már nincs Luca nap. Viszonzásul szörnyen megsértődtem és mártírságom biztos tudatával indultam dolgomra. Istenbíz nem ezért, de rögtön el is törtem egy poharat. :) Délután meg egy kistányért. Ez utóbbi nem számít, mert ugyanabba a készletbe tartozik aminek megsemmisítését néhány nappal ezelőtt elkezdtem. :) Így estére meg arra a megállapításra jutottam, hogy mégis jó valamire a vénülés. Az emberre csak ragad ez-az a koszon kívül, mert ahhoz képest, hogy semmit nem csináltam, van mosott ruha, ebédeltünk is (nem is rosszat és én főztem), feltettünk egy kis díszítést a szobákban, meglátogattuk anyósomékat, kiveszekedtem magam a gyerkőcökkel, tanultunk verset is, most meg a kisnőci itt a hátam mögött nyomkodja szorgalmasan a formákat a mézeskalács tésztájába. :)

Már tudom, éjszakába nyúló napom lesz. Rengeteg tésztát gyúrtam, biztos, hogy éjjelig tart majd megsütni. Ez minden évben így van. Összesen annyi változott, hogy pár szezon óta a gyerekek segítenek kiszúrkodni a formákat. Ja, ma találtam bő félkilónyi tavalyi szaloncukrot. Jó lesz a fára. A frisset meg kitesszük tálban az asztalra. Bár szerintem izgis úgy kicsomagolni a fán lévő cukrot, hogy aztán ne látszon, hogy már semmi nincs a csomagolásban. :) Ó és elpakoltam a gyerekek alsós üzenőfüzeteit, ellenőrzőit meg néhány tőlünk örökölt könyvüket. Közben kivételesen eszembe jutott a jövő. Hogy micsoda öröm lesz nekik megtalálni ezt a dobozt felnőttkorukban. És, hogy fognak majd vigyorogni a gyerekeikkel a beírásokon. És, hogy jövőre már nem lesz egy darab alsós kölyök se a családban. Hm... na mindegy. Elkezdtem összeírni az ajándékötleteket. Igazán jó dolgok ugrottak be. Mindjárt előkeresem a karácsonyi cd-met. Én csináltam (eredetileg kazettára) úgy 10 éve. Nem kizárólag karácsonyi zene van rajta, de valahogy úgy esett, hogy minden évben ez szól a mézeskalács sütés alatt. :)

Nincs visszaút, nyakig vagyok a karácsonyi hangulatban. 

Esetleg meg tudná nekem mondani valaki, miért van az, hogy senki nem akar táncolni velem? Odamegyek. Megállok. Egyedül. Várok, mert én még úgy nőttem fel, hogy a fijúk kérik fel a lányokat. Meg, hogy hivatalosan ők kezdeményeznek. Táncolásban is. De senki nem jön oda. Rámnéznek és pfff.... Pedig azért volt több is köztük, akikkel órán már táncoltam. De nem, senki nem jön. Még a táncórai párom sem. Alig akar észrevenni, aztán mégis kegyeskedik rámvetni a pillantását, odalép, elmondja, hogy épp keres valakit és továbbáll. Vagy ott volt az a fiú, aki odajött, megkérdezte, hogy van-e rágóm; én odadtam neki azt az egy szemet ami nálam volt, megköszönte és elment felkérni valaki mást. :) He? Mivan? Szerintem annyira nem vagyok csúnya. Se ordenáré. (Legalábbis igyekszem, hogy ne legyek az) Szeretek táncolni és tudom is a lépéseket. Úgy tudom büdös se vagyok. Se irtózatosan kövér. Nálam sokkal ducibbak is táncolnak, méghozzá nagyon is jól. Részeg sem voltam. Jó, hát van azért negatívum is, mellszűkében éppen nem vagyok, de ismer a világtörténelem néhány férfit, akiket ez nem riaszt. Kicsike is vagyok, de úgy érzem az táncnál szintén nem egy katasztrófa. És van még egy: tánc közben a partner szemébe nézek és mosolygok. Valami taszító van az aurámban asszem. Pedig kedves vagyok, nem egy emberevő... Szóval egyetlen percet sem táncoltam. Annak ellenére, hogy odavagyok az ötletért, hogy végre úgy táncoljak valakivel/bárkivel, hogy nem a tánctanár mondja előre a figurát, hanem nekem kell odafigyelni és érezni, hogy merre vezet a férfi. Le vagyok törve. Többet nem megyek ilyen bulira. Úgy néz ki, fölösleges.

Barrzasztó egy nőszemély vagyok én! Még a magamnak tett ígéreteket se tudom betartani. A mézeskalácsot mégcsak össze se gyúrtam, elfelejtettem egy mikulásajándékot elküldeni, unokatestvérem vadonatúj kisbabájának se csináltam még semmit, pedig tényleg örülök neki, hogy megszületett! Aztán akarok még írni, tényleg akarok! És méghozzá sokat! És Londonról, hiszen itt van bennem az egész nagy halom minden, de tényleg minden amit láttam. Végre leülök a géphez, erre olyan hülyeségek jutnak eszembe, mint pölö, hogy: Sten-Malténak nagy, vörös és elálló füle van. Nekem tetszik a nagy, vörös és elálló fül. Meg aztán az, hogy ez a vers (mert ez egy vers Siv Widerbergertől) ugyanaz lányban, mint mikor egyszer egy fijú azt mondta nekem a saját -testem párnácskáit nem épp dicsérő- mondatom után, hogy nekem fogalmam sincs, mennyire tud szeretni egy férfi hajlatokat vagy éppen dombokat. :)

Még a hétvégén készített fotókat sem néztem meg. Nem fényképeztünk sokat, eszünkbe sem jutott, annyira túltöltött bennünket az élmény. Most megyek és megnézem a képeket. Hogy mikor írok? Nem ígérek semmit. Rossz vagyok.