Fél hatkor ébredt. Engedelmesen a hóna alá dugta a hőmérőt, ránézett az órára, s közben furcsa érzése támadt. Valami nem olyan, mint elalváskor. Nedvességet érzett a lábai között, de nem tudta eldönteni, hogy tényleg csorog, vagy csak a veríték az? Szó nélkül adta vissza a hőmérőt, fölkelt, vitte a hatalmas pocakot zuhanyozni. Hosszan csorgatta a langyos vizet magára meg a pocakjára. Gondosan megszárította minden porcikáját, visszacsoszogott a kórterembe, vízszintbe helyezte magát az ágyon és csak figyelt. Közben minden eshetőségre felkészülve elrágcsálta azt az egy almát, amije volt. 10 perc múlva már tudta, hogy tényleg csorog. Csak picit izgult, valahogy nem érezte, hogy elkezdődött volna. Se fájdalom, se görcs nem húzta a derekát. Kivárt fél hétig, aztán szólt a nővérnek. Hamarosan jött az orvosa, megvizsgálta és már küldte is át a szomszéd épületbe. Összepakolta a cuccot, elköszönt a szobatársaktól (bár a négy együtt töltött napot ők tették nehézzé), leballagott a telefonhoz és élete párját hívta.
8 órakor már együtt hallgatták a szülészeten az orvost: akkor most burokrepesztés következik, hogy megindítsuk. Lehet sétálgatni a folyosón, vagy a vajúdóban tartózkodni. Messzebbre ne menjenek.
Időnként le kellett feküdnie a félhomályos kis átjáróban elhelyezett heverőre. Hallgatta a jellegzetes bluggyogó hangot. Minden egyes bluggy egy kicsike szív mozdulása. Nyugtatóan hangzott. Na nem mintha idegeskedett volna! A járkálás közben azon vigyorogtak, hogy ha ez ilyen, akkor játék az egész! Valamint megbeszélték, hogy mégse Gábor legyen. (A késői döntés eredményeképp az első üdvözlőlap még Gáborkához gratulált.)
Délben újra megvizsgálta a doktor. Kiderült, hogy szinte egyáltalán nem tágult. Ekkor kezdődött a második felvonás, mely már közel sem alakult olyan vidáman.
A jó doktor branült tett a bal karjába. Felmászott a szülőágyra, elindították az oxytocint és megkezdődött a tánc.
Az ágy mellett készülék mutatta a fájások erősségét. Valóban úgy érezte, mint ahogy a papír mutatta. A fájdalom innentől nem múlt el, csak csökkent, vagy erősödött. Nehezen teltek az órák. A fájdalmat amúgy sem viselte túl jól. Élete párja igyekezett mellette lenni és könnyebbé tenni a helyzetét. Szegény fiú egyáltalán nem érezte, hogy mennyit segített - pedig szavakkal ez le sem írható -, mert sosem volt jó, amit csinált. A lánynak egyetlen szavába került, és mikor melegre panaszkodott, akkor nyitotta az ablakot. Alig telt el pár perc, ő máris fázott, hát azonnal becsukta. Hozott szőlőcukrot, cirógatott, kérés szerint. A hosszú órák alatt egyszer ment ki pár percre, de máris méltatlankodó hívás szólította, hogy miért tűnik el állandóan? Mikor visszatért és közelebb húzódott, az volt a baj, hogy nem hagy elég levegőt.
A szülőszobában csak ketten voltak. A függönnyel elválasztott előtérben az orvos és a szülésznők,, épp az angol nyelv tanulásának fontosságáról beszélgettek.
Néha ellenőrizték, de így is csak lassan haladtak a dolgok. Időközben, a nyári forróságba megérkezett az aktuális hidegfront okozta vihar. Az eső verte az ablakot, az oxytocint egyre nagyobb adagokban kapta. Öt órakor felkelhetett, és megengedték, hogy lezuhanyozzon. Utána vissza az ágyra... újra folytatódott.
Este hétre már nem igazán tudta kontrollálni magát. Állítólag már kiabált. Ő később nem emlékezett ilyesmire, de elhitte. Állítólag fájdalomcsillapítót is kapott, de arra sem emlékezett. Egyszerűen csak a fájdalmat érezte, és ez szinte elvette az eszét.
Végre csak elérkezett a pillanat! A doktor elhelyezkedett a lábainál, arra bíztatta, hogy bármit érez távozni, nem számít más, csak nyomjon. Élete párja a fejénél, kezük egymást szorította. Akkor nyomás!
És semmi. Megpróbálta leküzdeni az ellenérzéseit. És újra.
Nyomott teljes erejéből... semmi. És újra.
Orvosa kiszólt a nővéreknek, hogy hívják A. doktort. Rövid néhány perc múlva ő újra felgörbülve nyomott, A. doktor teljes testsúlyával könyökölt felülről a hasába, hogy segítse, közben saját doktora lent próbálta elérni a fejecskét. De nem ment. Így sem. Többszöri próbálkozás után eleredt az orravére. Közben kiderült, hogy a szívhangok nem túl bíztatóak.
Még egy utolsó próba, aztán irány a műtő, mondta az orvos.
Az utolsó próba, szintén csak próba maradt.
Gyors készülődés indult. Közben még jöttek a tolófájások. Először erre kapott valamit. Kicserélték az infúziót. A borotválást és a katéter bevezetését nem is érezte. A keserüsó íze vetekedett a lefinomabb vízével. Aztán szépen felültették, segítettek leszállni az ágyról. A műtősfiúra támaszkodott, és felgyalogoltak az emeletre. Levette a kórházi hálóinget és felfeküdt a műtőasztalra. Egy percig sajnálta, hogy kicsifiával nem találkozhat azonnal, de jött egy újabb fájás, és már csak arra gondolt, hogy mindjárt jobb lesz! Párja eközben hófehérre váltan állt a folyosón.
A fertőtlenítős pamacs hidegen csúszkált a hasán, fejében még mindig az járt, hogy, pár perc, és nem fáj. Már jött is az aneszteziológus. Már jött is a jótékony homály...
Pár órával később arra ébredt, hogy hihetetlenül nyomja valami a hasát. Nem kellett sokáig elviselnie, hamarosan jött a nővér. Megkérdezte, tudja-e a nevét és, hogy hol van? A válasz után pedig elmondta, hogy a fiúcska pontban nyolckor született, 52 centis, háromkilóhuszonhat. Eltávolította a nehezéket s ő újra elkábult, de már a fáradtság miatt.
Az első találkozás éppoly fájdalmas volt, mint amennyire örömteli. Mikor meglátta az apróságot, egyszerűen gyönyörűnek találta! Bár a kis buksiján tojásnyi púp képében hagyott nyomot a sok nyomás; gyönyörű volt! A nővér behozta és egyszerűen a vadonatúj anya mellé fektette. A bal karjára. Amiben a branül még mindig ott ült. Senki nem mondta lehet-e mozogni vele, ráadásul a legkisebb mozdulatnál is úgy érezte, hogy felszakad a vágás, ami a hasa alját díszítette. Így hát együtt sírtak, míg a nővér - épp ahogy seszósebeszéd hozta - el nem vitte a kicsit.
Következő etetésnél már a fotelban ülve várta. Öcsisajtnak szólította, mint mikor még odabenn volt, és újra sírt kicsit, mert még mindig gyönyörűnek találta a kisfiát.
Harmadik napon megkérdezte az orvost, hogy a műtét miatt mennyit kell várnia a következő szülésig? Mert kis különbséget szeretne a testvérkék között...
