Visszajött a postán feladott csekkszelvény. Elköltözött az illető. Ledaráltam. Ööö... nem az illetőt.

Fogalmam sincs, hogy volt időm erre régebben...

Egy picit szeretném, ha most is úgy lenne.

A fapapucs rengeteg dologra használható, kivéve a nesztelen osonást, lopakodást és surranást.

A vasalóm olyan illatot árasztott magából az imént, mint amikor a kovácsműhelyben edzettük a kalapácsfejeket. 

Egyiknek csak pirosaranyat teszek a szendvicsbe, másiknak csak majonézt, a harmadikéba ezt is, azt is. Ha lenne még egy gyerekünk, az nyilván egyiket sem kérne bele. 

 Mostanában nagyon rákaptam a citromos vízre. Ki tudja, nem ettől vagyok-e oan kis lökött meg túlérzékeny. 

Nagyon kell figyelni a bodobácsokra, nehogy a zember rájuk lépjen. Tessék vigyázni!

 Szeretek királykisasszony lenni. Szeretem, hogy azon kell rágódnom, süssek-e máskor is kiflit. Szeretem, hogy nem zavar a mosatlan edény a konyhában. Szeretem, hogy komolytalan, kicsi, lusta és unalmas vagyok. Most olyan jó így. 

 Kéne az a gondolatdiktafon mégis. Vagy legalább, hogy 2-3 órával hosszabbak legyenek a napok...

 Visszaolvasgattam itt-ott a régebbi bejegyzéseimben. Mintha egy kislány írná.... ez olyan béna. Még mindig királysasszony vagyok. Egy kissé lökött királylány.

 A konyhámból nézve Augiász istállója inkább tűnik csábító ajánlatnak.