A metró ajtajánál állva bámultam kifelé. Épp az egyik kedvencemet hallgattam a Szkafander és pillangó zenéi közül. Tom Waits karcolta bele magát újra a hallójárataimba és én tényleg csak kibambultam a kocsiból. Bezáródott az ajtó s közben megláttam. Felfelé lépkedett a lépcsőn. Anyukája kezét fogta és ugyanabban a pillanatban ő is rám nézett. Kétéves lehetett. Kabátka, sapi és még a kapucni is a buksiján felhúzva; igazi kis manó volt ő. A pici gyerekek halálos komolyságával vizsgálta a lépcső melletti korlátot. Nem tudom.. fogalmam sincs, hogy ő kezdett rám mosolyogni, vagy én őrá, de végigjártuk a szemek mosolygásától az elragadtatott örömet sugárzó arcig tartó saját közös lépcsőinket és mikor az utolsó fokra értünk, ő elkezdett integetni. :) Boldogan integettem vissza neki.

Ez meg itt a másik kedvencem a film zenéi közül. Nem bambuláshoz való. :)

Amikor az ember boldog és nagyon-nagyon jól érzi magát, van abban egy kicsi olyan érzés, hogy: akkor most kellene kiszállni.

A kicsi (aki az én okos nagylányom :) ) elveszített ma reggel 900 forintot. Jött haza a kisboltból, fogta a kis kezével a pénzt a zsebében, aztán egyszercsak már nem volt meg. Irtó gondterhelten jött haza az iskolából. Apja - a szigorú - kiabált vele egy sort, hogy a pénz nem játék és naaaggyon mérgesen nézett rá (legalábbis mikor arrfelé figyelt a kicsi). Anyja - akit be lehet fűzni - magához szorította és cirógatta a fejét (hogy nehogy meglássa, a szüleit összemosolyogni), közben azt mondta, hogy legközelebb tessék kicsit jobban figyelni. Ő meg ölelgette anyikáját, rítt egy kicsit, hogy véletlen volt és figyelni fog. Vagyis nálunk mindenki tudja, mi a dolga. :) 5 perc múlva már elmélyülten játszott/főzött mindenki. 1 óra múlva a vacsoraasztalnál kedélyesen beszélgettek a cápákról, a reklámok káros hatásáról valamint Naftalin Ernő ötlettáráról:)

Elkezdtük nézni a Mumia3-at. Kb. a hetedik percben beugrott, hogy akkor vajon holnap motorral, vagy kocsival megyünk dolgozni? Hiába no, rendkívüli módon lekötött a történet. :) Aztán egyre csak jöttek az erőltetett poénszerűségek, a kínaiak, az agyagkatonák, hogy R.W. szerepét más alakítja, hogy a fiú és apa között talán van 10 év. A 15. perc tájékán újabb gondolatrohamom volt. A BKV vágtázott át az agyamon. Pontosabban a változások. Hogy ugye volt olyan járat, aminek a csak a száma, menetrendje és útvonala változott. Nem értettem ezt már akkor se... ez nem egy teljesen új járat?

Az imént olvastam egy blogot. Tetszett, el is tettem a másik kettő mellé. Annyira szerettem volna az írójához szólni! Mondani neki valamit. hm.... Csak, hogy jövök én ahhoz, hogy bármit is mondjak így ismeretlenül? Ő annyira másnak tűnik mint én. Valószínűleg fikarcnyit se számítana neki amit mondok. Azt hiszem nem látna közös pontokat. Pedig értem amilyen. Csak én nem vagyok képes rá, hogy komolyan belegondoljak/érezzek a dolgokba. Ha úgy tennék, biztosan begolyóznék. Begolyóztam volna. Nem. Ő komolyan benne van a dolgokban és komolyan végigcsinálja. Ha beledöglik, akkor is. Ezért egyfelől azt gondolom, hogy nem értené mi a fenének írtam neki, másfelől meg mit is mondhatnék én neki ezzel az élettel? Nem egyszer jutott már eszembe, hogy valami nagy jót csinálhattam, vagy valami nagyon rossz történhetett velem az előző életeimben, mert ez a mostani egy nyaralás. Egy ajándék. (Néha még az is megfordul a fejemben, hogy nem is érdemlem meg.) Bár... lehet, hogy ez csak a csali? És ha még most jön majd a feketeleves? Akkor gyűjtögetnem kell a jót. De ez nem lehet. Nemnem. Csak jó és kész. Mindig jó volt. Mikor rossz volt, akkor is. Élek és szeretek. Ez jó. Mikor rossz, akkor is.

Vannak könyvek, melyekből sosem fogok felolvasni a gyerekeimnek. Nem azért, mert nincs rá szükségük, hogy elolvassák. Ezek fontos olvasmányok. Csak éppen nem tudom könnyek nélkül elolvasni egyiket sem. Ők meg nem szeretik, ha anya sír olvasás közben. :) Még nem értik, hogy ez nem az a sírás.  Ezért aztán kimarad a Kis herceg, A Pál utcai fiúk, A kékszemű, A kis gyufaárus lány, A fenyőfa, Csoszogi az öreg suszter, Kincskereső kisködmön, A kis hableány, A boldog herceg és a többi... Szeretném, ha ők is megismernék ezeket a történeteket. Csak ne nekem kelljen felolvasni. :) Hülye dolog ez az érzékenységizé.

Itt vagyok.

Tegnapelőtt még a Grossglocknert figyeltem, s foglyul ejtettek a hegyek. 

Tegnap még a Nockalm-ról kanyarogtam lefelé. Délután egy irdatlan víztározó hatalmas betongátján állva figyeltem a vakmerő egyedeket, kik egyetlen vékony gumikötéhez rögzítve ugrottak egy daru kosarából a gát tövébe.

Ma ülök a gép előtt, fáradtan az 1800 km-től és még mindig ott járok...

Hihetetlen piszkos tud lenni az ember keze a papírtól. Elég, ha megfogsz néhány borítékot, gépelt lapot, esetleg levelet. Semmi bajom vele, szívesen pakolok, kutakodok bármilyen régi papírok között. Nem zavar a szag, sem a tartalom, csak utána legyen lehetőség a kézmosásra!

Ugyanez érvényes az utazásra. Nagyon ritkán ülök le a városon belül használt tömegközlekedési eszközökön. Főleg a metró plüss üléshuzata irritál. Elképzelem, ahogy az apró szövetszálak - mint milliónyi csilló - szedik össze a láthatatlan koszt, bacikat és egyéb "nyalánkságokat". Hiába gondolok arra, hogy biztosan takarítják néha, és hiába nem hiszem, hogy veszélyes volna azért rögtön érkezés után kezet mosok. :)

(Muszáj hozzátennem, nem vagyok finnyás. Ma is szeretek sarazni, kitakarítom a legmocskosabb akármit is, megtisztítom a halat, nincs undorom a vértől, ha muszáj volt, még a Sziget-en is elmentem wc-re, szóval: nem vagyok finnyás. :) )

Rá kellett jönnöm, hogy nem bírom a gyümölcssalátát. Munkatársnőim kínáltak meg egy jókora adaggal. Alma, banán, ananász, meggy, málna. Ez biztos volt benne. De sokkal jobban szeretem ezeket a gyümölcs ízeket külön-külön érezni.

Nem az igazi ez a nap, pedig ma kezdődik a NYÁR! A pörgés. Leánybúcsú, aztán majd esküvő, BalatonSound, Schiller koncert (remélhetőleg ezzel nem járunk úgy mint a varsóival), a  Grossglockner, aztán nyaralás a gyerkőcökkel. És addigra már augusztus közepe lesz. A maradék épp elég az iskolai előkészületekre. Persze nem mintha baj lenne. Inkább örülök annak, ami előttem áll. :)

Megvan a hajléktalan!

Reggel az egyik ház előtt üldögélt a padon egy óriási-hatalmas pizza társaságában. Evett... de, hogy?! Csak üldögélt ott ugyanabban a cuccban, azaz a nadrágja szárai féllábszárig fel voltak gyűrve - gondolom a melegre való tekintettel - és ugyanúgy rajta a kabát. Előredőlt, de nem a térdére támaszkodva, inkább olyan görcsös vigyázó módon, hogy bármikor felálhasson. És rágott. De semmi öröm nem volt benne. Mármint neki, abban, hogy evett. Pedig enni akkor is jó, ha van mit. Vagy én vagyok a hülye? Sajnálom, hogy már ez sem okoz neki örömet.