Úgy tűnik véletlenül élesítettem a befejezés nélküli bejegyzést. :) Abbamaradt akkor a dolog, mert először megpróbáltam lerajzolni azt az érthetetlen építményt amibe később felmásztam, aztán közben mindenki felébredt és elillant az álomhangulat.
Szóval ott álltunk a lépcsők előtt. Kintről nézve fordított L alakot adott a lépcsősor és a kis folyosó, aminek vége egy nagy gyémántforma bumszliba torkollt. Mondtam a fiúknak, hogy maradjanak csak itt, én vagyok a legkisebb, majd megnézem mi a helyzet. Meglepően sok lépcső után ráfordultam a folyosóra, aminek végén egy kis termet láttam. Oda kellett elmennem, hogy megtudjam mi a helyzet. Épp senki nem volt fent, talán mert a szél miatt a kinyúló rész egyfolytában mozgott és mormogott. Még jó, hogy kétoldalt végig lehetett kapaszkodni. Ahogy haladtam (inkább araszoltam) előre a szobácskához, a széllökéseken kívül valami mást is éreztem. Egyre jobban lejtett a padló. Irtóra féltem, de valahogy tudtam, hogy nem lehet bajom. Természetesnek tűnt a folyosó lehajlása és rugalmasnak az épület. Beléptem a köralakú terembe és éreztem, hogy szinte földig süllyedünk. Egy pillanatra megállt bennem az ütő, de nemcsak a liftezés miatt. A látvány szédítő volt. Első pillantásra, körben az egész fal és mennyezet, mintha ablak lett volna. Ez volt a menetrend. Az egész szoba. Nem ablakok vettek körbe, hanem monitorok, amiken az összes járatot láttam. Illetve láttam volna, de sehol nem találtam egyetlen buszt sem. Szomorúan indultam hát visszafelé. Ahogy kiléptem a lépcsőre, semmi sem olyan volt, mint előtte. Hirtelen nagyon melegem lett a kabátban. Lassan ballagtam lefelé, húzkodtam le magamról a kabátot, sálat, de még a pulcsit is. Közben nézelődtem, ugyanis É.P. meg a gyerök sehol nem voltak. Gondoltam biztos a környéken lesznek, és milyen jó, hogy hamarosan láthatjuk a kisnőcit is. Csodálkozva mentem tovább miután leértem. Akkor már nyári melegben jártam, sütött a nap, lágy szellő lengedezett, minden zöld volt, virágok nyíltak... Mint egy meleg májusi napon. Valami parkba jutottam, ahol emberek üldögéltek plédeken, és piknikeztek, napoztak. Tudtam, hogy őket is ott találom. Csak sétáltam tovább, mindenki vidám volt és jó illatok szálltak, meg kellemes (bár ismeretlen) zene is szólt. Végül észrevettem hol vannak, elkanyarodtam arra és a zene szólt tovább...
És erre ébredtem. Nagyon jó hangulatban. A zene pedig egész addig a fejemben volt, míg a többiek fel nem ébredtek. Ilyen eddig még sosem történt velem. :)
Úgy szeretem ezt... Hajnali 8:53, a többiek még mind alszanak. Nem akarok visszafeküdni. Olyan majdnemmindenemfáj érzéssel ébredtem (és tényleg fáj is), de annyira érdekeset álmodtam, és annyira jó volt a vége! Az elejére persze nem emlékszem, a közepe meg csöppet zavaros, egy megőrzésre kapott fekete hátizsákkal, palacsintával meg a hátizsákban megpillantott lekvárral.
Tudtam kié a hátizsák, vissza is akartam adni neki. A palacsintát én sütöttem, hogy majd a dolgozóban legyen reggelim. Tipródtam rajta, hogy beletegyem-e, úgy éreztem nem lenne szabad kinyitni. Féltem tőle, hogy belelátok valaki más életébe meglátok valami olyat mi nem rám tartozik. Aztán győzött a praktikum. Gondoltam csak nem lesz harag és baj belőle, ismerjük egymást, a táska meg arra való, hogy belepakoljuk, nem fogom én külön cipelni a cuccomat. Igyekeztem nem odanézni, nem kutattam csak simán beletettem. És akkor tényleg teljesen véletlenül észrevettem a táska alján egy üveg lekvárt. Itt elég zavaros lett a történet, mert ezzel rájöttem valami nemtommire. Később jött a hátizsák tulajdonosa és egyszerre voltak fura sötét érzéseim amiatt, hogy tudok valamiről amiről nem kellene, és nem értem miért titok, mikor semmi különös nincs benne. Valami nagyobbat sejtettem az egész mögött, de nem kérdeztem rá, mert hirtelen sietnem kellett a buszpályudvarra. É.P.-vel meg a gyerökkel akartunk buszozni haza a kisnőcihez (aki a szüleimnél lakik mostanság). Ítéletidő volt odakint. Jeges hideg szél fújt, nehéz volt haladni gyalogosan. A hó csak szállingózott volna, de a szél dermesztő tűszúrásokká változtatta az apró pelyheket. Busz sehol, pedig mindig onnan indultunk. Volt viszont egy fura építmény, amiről teljes természetességgel tudtuk mindannyian, hogy az egy menetrend. Lépcsősor vezetett fel egy fura, semmibe nyúló, kicsi keskeny folyosóra. Talán ha két ember fért volna el szorosan egymás mellé állva. Nem volt hosszú, csak négy lépésnyi, és a végén