Meg akarom szüntetni az egyik postafiókomat. Lusta vagyok levelet írni, inkább kivárom, hogy megszüntessék ha eljön az ideje. Vajon direkt pont 9 hónap a várakozási idő?

Ma reggel láttam egy temetkezősfurgont az úton. Természetesen fekete volt. Ha egyszer majd -jó sokára- meghalok, nem akarom, hogy fekete temetkezősfurgonban vigyenek. Bár akkor már tökmindegy... De azért én akkor is azt szeretném, ha a gyerekeim csinálnának nekem egy szép színes dobozt, aztán eldönthetik, hogy hazaviszik a poraimat, vagy szétszórják, vagy fölviszik valamelyik hegy tetejére. És azt is szeretném, ha nem lenne szomorkodás meg sírás amikor búcsúztatnak. Inkább sok nevetés, meg a hülyeségeimre emlékezés. A fiam majd viccet mesél, vagy ilyesmi. És azt is nagyon szeretném, ha nem arra gondolnának akiket itthagytam, hogy milyen rossz most, hanem arra, hogy milyen jó volt együtt. Na.

Nincs is annál jobb, mint két tikkasztó (bár igen kellemes) nap után hullafáradtan arra hazaérni, hogy úszik a konyha. Remek érzés mozgósítani a titkos energiatartalékot (vagyis kétségbeesetten keresni annak utolsó morzsáit) és nekiveselkedni a felmosásnak, szekrény kipakolásnak, konyhapult szárogatásnak. Lehet keresgélni, vajon maradt-e szárazon valami, a többit meg csoportosítani az elázás mértékétől függően. Olyan izgalmas kérdéseket eldöntni, hogy: ezt most hova soroljam? A szétázott vagy a használható kupacba? Nagy boldogság tudni, hogy nem hagytam nyitva a csapot, magától romlott el. Ennél már csak az a jobb, hogy szerencsére az alattunk lakót nem áztattuk el (legalábbis nem várt sem üzenet, sem mérges lakótárs), a konyhaszekrény szépen magába szívta az összes vizet. Tisztára mint a kiskakas a törökcsászár kútjában. A szekrény pár napig még biztos szárad. Rosszabb mint egy vizes kutya. Büdös van.

Elárulok valamit: másfél napnyi kalapviselés után az ember hiába veszi le délután fél5-kor a fejfedőt, este tízkor még mindig úgy érzi, mintha a fején lenne.

Igen, még mindig motorok, Brno és 28 fok árnyékban. A jegyek mellé füldugó is jár. Remélem jól érzem magam.

a kikerülhetetlen

és végül egy ráadás

Ha minden rendben ment és kivételesen nem csesztük el az időt, akkor most éppen a brnoi pálya mellett hesszelünk.

majdnem     ótejóégezthogyutáltammindig

Van ez a klip. Amelyikben van az a lány a hatalmas piros szívével. És csalódik és csalódik és a szív egyre kisebb lesz. Aztán végre valaki észreveszi, felcsillan számára a remény. Másnap újra hatalmas a szíve és előről kezdődik az egész. Mert ha túl nagy a szíve valakinek és meg is mutatja, az ijesztő tud lenni. Az ijedősek most nem érdekelnek. Az viszont igazán érdekel, hogy mikor csinálja meg valaki a történet folytatását és mi lesz abban. Talán ha végre összejönne a sziveslánynak egy igazi ember akinek kell a szívével együtt, akkor még sokkal hatalmasabbra nőne az a szív és már nem is kellene cipelni. Nem lehetne cipelni. Mondjuk egy mesében akkora lenne, hogy abban laknának. Egy szívpalota lenne belőle. Később születne két aranyhajú gyermekük, aztán egy napon kilépnének a szívpalotából egy-egy naaagy piros szívvel...

Egyébiránt itt a péntek! Meg itt.

Ui: persze a szívpalota után bonyolódhatnak a dolgok, akár thrillerbe vagy horroba is átfordulhatna a történet.

csak ennyit

...hogy elég korán feküdtünk le és alig aludtunk bele az első álomba, mindjárt nem aludhattunk a másodikba, mert É.P.-t dolgozni ugrasztották. Az elmúlt napok során jól lefárasztottam magam, ez okozta, hogy nem bírtam megvalósítani a szolidarításból történő nyitott szemmel alvást, ellenben mély álomba zuhantam. Reggel egyedül ébredtem háromnegyed hatkor és szokatlanul hosszú időbe telt mire sikerült felfognom melyik bolygón vagyok, mi is történhetett és mit kellene tennem (a Földön, É.P.-nek be kellett mennie, nekem meg ideje volna munkába indulnom). Természetesen valahogy azért sikerült bejutnom a városba. Két megállót mentem a metróval, mikor igen hangos sziszegést kezdett hallatni a kocsi. Újabb két megálló után jött a metróvezető néni, derékszögbe hajtogatta a derekát, körbeszaglászott a kocsiban, futott még egy kört, visszajött újfent meghajolt és aszonta: ezt a kormányszelepet le kell selejteznem, a vonat nem megy tovább. Éljen. Ezt persze már nem ő mondta, ezt én tettem hozzá - itt a blogban-, hogy némi iróniával füszerezzem, az amúgy elég sótlan mondanivalóm. A mozgólépcsőn felfelé telefonos segítséget kértem, közben lefele ment egy lány, aki jobb kezével a korlátra támaszkodott, a balt meg csípőre rakta. Olyan érzésem lett tőle, hogy biztosan megy jól kiosztani valakit aki a lépcső aljában áll és addig is amig leér, még hergeli magát. Sikerült megtudakolnom milyen busszal érek be dolgozni, de aztán mégis működni kezdett az agyam és felderengett, hogy attól, hogy egy vonat nem megy tovább, a többi még járhat. Két mozgólépcsőzés fel, kettő le, és máris újra ott álltam a peronon. És láss csodát, a metró teljesen hétköznapi módon közlekedett. Én is úgy tettem, mintha mi sem történt volna. Bocsánat, ez baromi unalmas azt hiszem. De ma ilyen nap volt. Szokásos munkahegyek, szokásos csalódások, szokásos örömök. Viszonylag szótlan ez a nap. Jó lesz, ha véget ér.

szerdára  valók

Arra gondoltam, talán célszerűbb lenne előre gondolni a holnapra.

kedd

(Püff neki. Jennifer Brown Tuesday Afternoon című zenéjét szerettem volna, de már nincs ott ahol volt. Szomorú vagyok.)