Nincs is annál jobb, mint két tikkasztó (bár igen kellemes) nap után hullafáradtan arra hazaérni, hogy úszik a konyha. Remek érzés mozgósítani a titkos energiatartalékot (vagyis kétségbeesetten keresni annak utolsó morzsáit) és nekiveselkedni a felmosásnak, szekrény kipakolásnak, konyhapult szárogatásnak. Lehet keresgélni, vajon maradt-e szárazon valami, a többit meg csoportosítani az elázás mértékétől függően. Olyan izgalmas kérdéseket eldöntni, hogy: ezt most hova soroljam? A szétázott vagy a használható kupacba? Nagy boldogság tudni, hogy nem hagytam nyitva a csapot, magától romlott el. Ennél már csak az a jobb, hogy szerencsére az alattunk lakót nem áztattuk el (legalábbis nem várt sem üzenet, sem mérges lakótárs), a konyhaszekrény szépen magába szívta az összes vizet. Tisztára mint a kiskakas a törökcsászár kútjában. A szekrény pár napig még biztos szárad. Rosszabb mint egy vizes kutya. Büdös van.