szvsz
Gondolkodtam a dolgon és még mindig ugyanaz a véleményem.
Ha körülnézek, általában azt látom hogy túl kevés a megbocsátás családtagjaink, vagy hozzánk közel állók számára. Sok az elvárás, kevés a megértés. Közben ha próbálnak tenni valamit, erőfeszítéseik ködbe vesznek, mintha nem is lettek volna.
Ezt nem akarom. Ha lehet, soha.
Nem akarok odajutni, hogy ne beszéljek a családommal, valamilyen vélt vagy valós sérelem miatt hosszú éveken keresztül. Pedig ilyen van, szinte minden családban. Én is tudnék mindjárt 2 példát is mondani saját portám tájáról.
Természetesen vannak dolgok, amiket nem lehet azonnal elfogadni, tettek, amikkel megbántunk másokat. De nem szabad ezt az állapotot konzerválni. Legalábbis szerintem.
Lehet emészteni, megbeszélni, kompromisszumokat kötni, vagy egyszerűen csak hagyni, hogy az idő tompítsa a meggondolatlan szavak élét, változtassa a cselekedetek megítélését (mert ezt tesszük mindannyian), olyan tapasztalatok által, amik segítenek az elfogadásban, megbocsátásban. (Csak még annyit, hogy ezekben az esetekben a bosszút mindenki felejtse el. Teljesen fölösleges dolog.)
Apró dolgokon mindig csak nevetek. Már szeretem, hogy azt a nyomorult teafiltert soha nem dobja ki egyből, hanem leteszi a mosogató/konyhapult/tányér szélére, mert ki tudja? Hátha kell még. (De könyörgöm; mire?) Erre én fogom magam és morogva kidobom. De ez már inkább egy játék. Megvan a pontos menete. Mint ahogy reggelente látványosan kikel magából, hogy már megint miattam késünk el, és aztán következő reggel ugyanúgy hagy tovább aludni, hogy kicsit többet pihenhessek.
Mi veszekedni igazából nem tudunk. Se hosszasan haragot tartani. És már bosszút állni sem. Amikor komoly probléma volt, akkor sem tudtunk. Megbeszélni, átbeszélni, tehetetlen dühből odacsapni, durcázni, megbocsátani, elfelejteni, bízni. Ez az ami megy. Remélem így is marad.
Szólj hozzá!
