Hogyisvolt... Jött a karácsony. Közben évvégi mizéria, péntekenként tánc. Szünet a suliban, ajándékcsomagolás eccerűen. Aztán ideért, és életemben először történt otthon. Mint a filmeken. A többiek elfoglalódtak a karácsonyfával, én meg közben főztem. Este meg az összes szülők nálunk. Nem volt száradó ruha, se mosatlan edény. És volt nagy rakás süti és volt 10 liter halászlé (nemazér, de mind elfogyott, addig ették, amíg csak volt belőle) és dupla adag somlói. Rokonlátogatás de épp csak kellemes mértékben, gyönyörködés kedvenc családtagok látványában. Döglés, pihenés, filmnézés, sorozatőrület rogyásig. Társasjáték gyerekekkel, társasjáték É.P.-vel. Társasjáték barátokkal. Két ünnep között volt alapos megfázás, aztán munka, koncert, munka, orvosi ügyelet szilveszter délután. Nem volt viszont buli, berugás, hajnalig dáridó és hangom. És bekövetkezett 2009. Visszaállás a kerékvágásba, lassú gyógyulgatás, ideg az évzárás miatt, ezer kötelező boldogújévet a kollegáknak. És már el is értünk oda, hogy fölestem a lépcsőn. Egyébként ez a fáradtság miatt történhetett. Legalábbis fogjuk rá. 3 éjszaka egyedül=(3 éjszaka-alvás)  Akkor most megtörölgetem a homlokom, mert végre elértem a múlt hétvégéig. Tehát hullafáradtan örültem, hogy végre szombaton hajnalban megérkezett É.P.! Aludni akartam de a gyerök 9-re ment korizni. Ebből következik, hogy engem 7 óra után ébresztett. Világérse akart elkésni. Irtó morcos voltam valamiért. Ez délutánra átváltott ideges, hullafáradt, gondoktól gyötört családanya módba. Gyerök ugyanis hazajött, csillogó szemekkel, pirosra csípett arcocskával, nagy örömmel. Egy óra alatt ő meg hányós-hasmenéses bulitól legyengült, csontosvállú, anyaszeretlek kupaccá alakult. Na ezzel el is ment a hétvége. De végre újra minden jó, minden szép, mehetek dolgozni, imádom a hivatalt!

Na most látom, hogy nem is mondtam semmi újat...

Most jövök A naagy magyar közösségi szájtról. Éppen visszajelöltem ismerősnek egy volt általános iskolai társamat. Kicsi iskola volt a miénk, egy-egy osztállyal minden évfolyamból, tényleg ismertem őt akkor kicsit. Csak kicsit. Mert mégiscsak fiatalabb néhány évvel, és a kóruspróbán meg a néptáncon kívül nem beszéltünk. Ott se sokat. Az olyan apróságokról fogalmam sincs hogy pl. hol tanult tovább, ki lett ő mire felnőtt, mi a munkája. Szóval ezek után, biztos vagyok benne, hogy neki életbevágóan fontos, hogy felvegyen engem az ismerősei sorába kilencszázixediknek.