Egy hete megérkezett az öcsém. Nálunk vacsoráztak anyukámékkal múlt szombat este. Tárkonyos ragulevest főztem. Nem lett tökéletes, de senkit nem érdekelt, örültünk, hogy végre hazatért. Szép este volt, bár anyukámnak sikerült laposra taposni az én kis rózsaszín lelkivirágom. Nem baj, igyekeztem túltenni magam rajta és vasárnap délelőtt meg mi mentünk át hozzájuk. Hirtelenjében jó sokszor láttam a kistesót és nagyon furcsa lett. Néztem a mozdulatait, hallgattam a hangját, kifejezéseit és rájöttem, hogy mit érzek. Felnőtt az öcsikém. 4 év van köztünk, és mindig volt benne eddig valami fiús. Most meg... férfi lett. Pedig a szakállát már leborotválta. Az volt még csak a durva! Mikor tavaly nyár végén elutazott, azt mondta nem vágja le, míg haza nem ér. Úgy nézett mi mint Rumcájsz. :) Szakáll nélkül egy kicsit barátságosabb látványt nyújt. Szerintem jóképű volt mindig, olyan kölyökképű. Most meg valahogy felnőtt lett. Furcsa. Jó lenne, ha újra olyannak láthatnám.

A megbocsátásról akartam írni. Arról, hogy mennyire fontos. Mert szerintem az. De nem arról van itt szó, mikor azt mondom, oké nem haragszom. Nem. Arra az őszinte igazira gondolok, ami a szívből jön. Aki nem tud megbocsátani, az magának okoz leginkább gondokat. Elveszi magától a boldog nyugodt élet esélyét. Ez elég nyálasan meg álkomolyan hangzik, de éppenséggel pont így gondolom. Jó, hát most lehet mesélni szörnyűségeket megkérdezve, hogy megbocsátanék-e. Fölösleges, mert nem tudom. Amit tudok, bármilyen jó is az életem, bármilyen kevés rossz történt velem (és kinek mi a rossz?) az én kis világom összedőlt minden esetben ha komolyan bántottak, de nem haragszom már senkire. Végül megbocsátok. Így jobb nekem. Persze nem megy azonnal de végül mindig sikerül.Tudom, hogy ez így jó.