Néhány hete jártak nálunk a gázt ellenőrizni. Az egész házat vizsgálták. Megnézték, bólogattak, elmentek. Esküszöm semmit nem mondtak, semmi papírt nem kaptunk. Ebből arra következtettünk, hogy itt minden rendben van. Hamarosan láttuk a kiírást, hogyne láttuk volna. (Mindig megnézzük mindegyiket, időnként mosolygunk egyiken-másikon, aztán meg azon amikor valaki pirossal javítja és osztályozza.) Elolvastuk, értelmeztük. Eszerint ahol gázcsőcsere lesz, gondoskodni kell a szerelő beengedéséről, mert a gáz nem játék. Teltek a napok, míg végül elérkezett a tegnap este. Hazaértem, csinálnám a múlt héten beígért tejbedarát, nincs gáz. Ja, téééllleg, hát ki volt írva, ma cserélik. Nem baj, akkor sütök. Sütő begyújt, közben rendrakás a szobában, aztán hazaért É.P., már 8 óra is elmúlt... kopogtatnak. Ki a fene lehet? És akkor benyomul a gázszerelő. Nem mondott semmi csúnyát, és mi sem mondtunk. Anélkül is olyan feszültség volt a konyhában hármunk között, hogy mérni lehetett volna. Ő szívott, mert senki nem volt nálunk otthon, mi meg bosszankodtunk, mert nem készültünk rá, hogy a forró sütőt ki kell venni (tiszta szerencse, hogy legutóbb nem lett visszacsavarozva), hogy a környékéről mindent el kell pakolni. Aztán végül oldódott a hangulat, csőcsere közben megbeszéltük a félreértést. Neki bosszantó volt, hogy vissza kellett jönnie, nekünk meg, hogy nem tudtunk róla. Nem jelentett volna gondot, hogy otthon legyen valaki aznap. Na mindegy, a nagy ijedtség elmúlt, a csövet kicserélték, ma meg hamarosan visszanyitják a gázt és újra ellenőrzik a bekötést. Én meg itthon maradhattam és alhattam egy picit tovább. :)

Itt is lehetett érezni. Először csak valami morgásnak tűnt. Csak vibrálás volt, mintha körben az összes lakásban egyszerre fúrnának. Utána lehetett érezni, hogy az épület mozog, aztán már zörgött a vitrin is, a virágok levelei meg lobogtak. És igen, itt is volt morajlás. Hm... elég sok dolog jutott eszembe erről, amit aztán el is felejtettem rögtön, mert jött a kisleányom, akit meg kellett nyugtatni. Szegénykét nem sokkal korábban ijesztette félholtra a gyerök játszásiból, az is eléggé felzaklatta, és aztán egyszercsak azt érezte, hogy valaki mozgatja alatta a széket.

Mondtam már, hogy szeretem a meglepetéseket?

Pedig de. :)

Ja, tegnap érdekes dolgokat láttam. Reggel is, de főleg délután. A metrón egy vörös parókás nénit. Úgy állt a fején, mintha csak sapkát viselt volna. Ahogy a formából kivettem, az elnyűtt, seprűs darab, valaha kleopátra-frizurát formázhatott. Nem is láttam még ilyen vörös parókát. Eszembe juttatta kedvenc hosszúhajú babáimat. Azoknak nézett ki így a feje az első mosás-szárítás után. :) A villamoson meg magát Szerda királynőt láttam. Tökéletesen átlagos, fiatal nőnek álcázta magát, egy átlagosan aranyos kislánnyal lépett be a szerelvénybe. Engem viszont ez nem vezetett félre. Azonnal megismertem, hogy ő az, hiszen rajta kívül senki nem hordhat szerdán ilyen gyönyörű, számtalan flittertől csilli-villi, piros western csizmát. Csak úgy ragyogott a lába! A szeme nem annyira, talán megviselte az időjárás, vagy a tömeg a villamoson.

Tegnap volt itt másodszor is a cég villanyosembere, és már az is nagyon jólesett, hogy nem felejtett el bennünket, az meg valami fantasztikus élmény, hogy megígérte tegnap, hogy jönnek kora reggel(!) azé, mer nekünk akkor jó(!) szerelni, és, és JÖTTEK! :) Két lámpát full kicseréltek (30-ról 15 évesre), a többit meg feljavították normális (újabb) fénycsövekkel. Nem tudok többet mondani, ezt is csak  könnyekkel a szememben: LÁTUNK. (És nem, nem a zúj lámpák sütötték ki :) )

Elég rossz napom volt ma. Annyira rossz, hogy még ezen is bírtam sírni. (Pedig nem olyan rossz film ám, attól függetlenül nem az, hogy a végét kicsit egész másképp is megírhatták volna. Bár amerikai, vagyis akkor meg biztos azon méltatlankodnék, hogy nahát micsoda dolog, nem is tapsoltak a végén. Utálom, ha tapsolnak.) Sőt, annyira rossz, hogy megállíthatatlanul előtört belőlem a lírai énem, annak is a nyúlósabbik fele és olyanok jutnak eszembe, mint pölö: az élet olyan mint egy fürt szőlő. Jönnek az édes, lédús falatok. Néha egy-egy savanyú, vagy kisebb szem is akad, nem érdekes, attól még fincsi. Aztán egyszercsak teljesen váratlanul jön egy ilyen:

Ez egy pillanatra azért lefagyasztja a mosolyt az arcról, de van ilyen, hát attól még a többi azért édes. Aztán mikor újra elkezdi értékelni az ízeket az ember, akkor meglátja ezt:

És itt aztán hiába minden, mondhatja bárki, hogy nem érdekes, a többi része isteni, ettől hosszú időre elmegy a kedve az embernek az egész szőlőtől, úgy ahogy van.

Ilyen hülyeségek kezelésére kell egy kis nevetés, úgyhogy le is írom mindjárt amit a hét közepén követtem el, mert azon azóta is muszáj röhögnöm.

Azúgyvolt, hogy kaptam cipőt a lábamra. Igaz, hogy nem fekete körömcipő, de én nem akkor veszek cipőt amikor kell. Kicsi a lábam, keskeny és lapos lábfejjel, akkor veszek cipőt, amikor éppen kapok. Szóval ott állt a piros cipellőm (bocs, muszáj megjegyeznem, hogy első viselésekor úgy éreztem magam, mint a lány, aki ledobta a sárba a friss kenyeret és arra lépett, nehogy sáros legyen a piros cipőcskéje.), szorosan a szék mellett. Nekem muszáj volt sietnem. Csak gyorsan, gyorsan. Rohantam a mosdóba, a gépemhez, hogy kikapcsoljam, aztán futottam tovább átöltözni, végül csak a cipő volt hátra. Villámgyorsan hajoltam le érte. És kb. kétszer olyan gyorsan pattantam vissza. Először azt sem tudtam hol vagyok és mivan. Most mivan? Csak néztem egy hűdenagyot és éreztem, hogy valami kurvára fejbebaszott irtóra homlokon vágott. Egy pillanatig a hihetetlen csodálkozás öntötte el az összes porcikám, megállt az idő és csak az agyam működött lázasan, hogy összerakja a képet. Mi is van most? Aztán egyszerre az a rettenetes sejtésem támadt, hogy szerintem én teljes erőből lefejeltem a széket mikor lehajoltam a cipőmért. Ekkor már határozottan inkább fájdalmat éreztem, mint csodálkozást. Azt hiszem először kínomban röhöghettem, aztán viszont újra lejátszódott bennem, az eset. Éreztem a poént, sőt roppant viccesnek találtam. Annyira viccesnek, hogy alig tudtam abbahagyni a nevetést és megnézni a tükörben a homlokom. A következő hullám akkor jött,  mikor megláttam egy jókora piros foltot a két szemöldököm között. Egyfolytában nevettem, egész estig. Két napig fájt, ha hozzáértem, de egyáltalán nem baj, azóta is minden egyes alkalommal sírok a nevetéstől, ha eszembe jut mit csináltam.

El akartam mesélni, a múlt hetet,mert annyira jó volt! Aztán elbizonytalanodtam kicsit. De hát ez az én naplóm, márpedig a múlt hét annyira jó volt, hogy később is emlékezni akarok rá. Szerdáig persze semmi. Szinte semmi. :) Csak munka meg egy kis levelezés. Meg kíváncsiság. Nagyon is kíváncsi voltam, hogy mit fogok enni, mert egyetlen forint sem volt nálam. Viszont csütörtöktől....

Először ilyen szépet kaptam (fogalmam sincs mi történt a kiszolgálólánnyal, soha nem kaptam még ilyen igazi, mintás kávét):

 Aztán találtam egy ötszázast a táskámban. Juhéj!

Péntek mindenképpen jó nap, táncolok meg minden, de most ráadásképp teljesen rendben volt az öltözékem.

Szombaton a barátnőm lehívott a ház elé. Lazán behajtott, kipattant a kocsiból, azt mondta ajándék, és ezt nyomta a kezembe:

Tudta, hogy szeretnék egy ilyen medált és gondolt rám. Aztán volt ugyan egy aprócska konyhai balesetem, de a délutáni séta és filmnézés a gyerekekkel, teljesen elfeledtette.

Vasárnap ebéd után elindultunk gurulni egyet. Ez már így is annyira jó volt, hogy alig bírtam magammal, de a csúcsot a meglepetés gokartozás jelentette. Csak egy menet, de végig vigyorogtam.  Levezetésképpen este anyukám zárta a hetet egy rakás koktél- és barbapapa-paradicsommal (nem tudom, hogy hívják ezt a sárga körtealakút. Vagy inkább tekebábura emlékeztet.) Nem tudok többet mondani, elképesztő hét... szeretem a jó meglepetéseket.

Tegnap laza 30 perc alatt tisztáztuk melyik gyerek merre megy a következő két hétben. Nagyon okés. Másfél órába tart, míg átigazítjuk a dolgokat, mert az egyik mégsem a jövőhéten megy bandázni, hanem már holnap, a másik meg holnap menne, közben mégis itthon alszanak, mégis kell vacsora. Vacsora egy olyan konyhából, ahol már tényleg nincs semmi kaja. Ebben a hónapban még nem volt nagybé. A hűtőben van egy kis lekvár, meg mustár. És olajbogyó. Egy üveg vodka meg a hozzávaló tejszín, végre meg kellene csinálni belőle a likőrt. 4 üveg hidegvíz, vaj (péksüti nincs hozzá), fél üveg uborka, 2 tojás. Úgy jártam mint a mesében, az utolsó szem lisztet is kipaskoltam a tartóból, így lett 10 palacsinta. Megjegyzem tegnap is azt sütöttem. Persze végül minden rendben, lassan a zuzapörkölt is elkészül. Én is kész vagyok. Teljesen.  Még ideteszem a hétfői zenéket aztán irány az ágy.

egyik másik

Nos, való igaz, úgy szép, ha zajlik. És ez most aztán belehúzott. Az emberlánya hazajön a nyaralásból, a könnyeiben fürdik örömében. Gondolja nyugi van, sőt tán uborkaszezon. Aztán csak nem győzi kapkodni a fejét... új blog itt, költözködés ott. De akit én szeretek olvasni azt úgyis megtalálom. Most megyek aktualizálódni. Pofám leszakad a csodálkozástól... de télleg! Na ez meg most olyan izésül hangzott. Pedig nem is, mert én már tegnap is nagyon boldog voltam, ma meg csak örömködök az újdonságoknak. Ja és még csak annyit, hogy a változás életben tart.

újblog régiblogújhelyen

A svájci 100frankos úgy néz ki, hogy simán lehetne vele szórólapozni.