Éppen az aktuális szerelmespárok és nagyŐ témát ecsetelgette, mutatta a rajzot amit Tomiról készített, közben mellékesen kifejtette, hogy van olyan ember, akinek nem lehet bármit elmondani, mert továbbadja. Van aki rosszindulatból, van aki csak kikotyogja, van aki valamiért cserébe, van akinek nincs elég esze, amiatt. Még azok között is van ilyen, akiket az ember szeret. Ezt pedig jó tudni. Tehát az én leánykám tudja, hogy kivel mit beszélhet meg. Ez igazán megnyugtató. Elámultam és örülök.

Szombat reggel nagy a dilemma. Ki menjen a boltba? Én csinálom a reggelit, É.P. volt legutóbb. A gyerök mindjárt mondja, hogy a táblázat (mert már táblázatot készítettek, hogy ki mikor következik) szerint nem ő a soros. Minden szem a kisnőcin, erre ő elhúzza a száját: de nekem ma van a szülinapom! És tényleg. Így nem volt mit tenni, abból reggeliztünk amit találtunk, viszont azóta is mindegyik azzal jön, ha valamit csinálni kell, hogy: de nekem ma van a szülinapom!

Kaptam ma meglepetést. Egy dvd-t. Tesóm digitalizáltatta és lemezre íratta a gyerekkori képeink egy részét. És most nem is tudom nagyon szavakba foglalni milyen érzés volt nézegetni a képeket. Ott volt az én gyönyörű és fiatal anyukám és apukám a cuki kisöcsém, kedvenc nagynéném kislányként és én is, hol cukin, hol bénán. Hihetetlen mennyiségű emlékkép erősödött fel közben a fejemben. Egyelőre még mindig ott kavarognak. A ruhák, játékok, a lóherés úszógumi, nyaralás, régi lakás, régi rokonok, amikor még a sétálóutcán is autók hajtottak... és persze a családi legendárium történetei. Például az, mikor a szülinapomon kiosontam a konyhába és mire észrevették, már majdnem az összes franciadrazsét lelegeltem az anyukám sütötte tortámról. Újra kellett rakni, hogy a fényképen mégis kinézzen valahogy. És így fújtam el a gyertyát. :)

Szemernyi kétségem sincs afelől, hogy a gyerök felvételije sokkal érdekesebb volt, azonban oda nem mehettem be. Eljutottam viszont a remek díjkiosztóra, amire a kisasszonyt is meghívták, ha már pályázott. Amúgy egy gyerekeknek részére kiírt meseíró pályázatról van szó. Nem tudom miért kell szegény kölyköknek, felnőttekhez szóló beszédeket végighallgatni.  1 óra telt el tömény unalomban, a végén már én is ásítoztam. Helyesbítek. Majdnem egy óra, mert volt azért pár érdekesebb rész is. Pédául miután leültünk, az előttünk lévő sorban egy nő a sáljával törölte fel a parkettát, ezt felvettem. Az egyik zsűritag nem érkezett meg. Azért elkezdték, de utána még be-bejöttek a késők, akik miatt minden ajtónyitódáskor automatikusan hátrafordult az összes fej. Aztán jött az, hogy megkérték őket, üljenek le bátran, vannak még helyek, és kínos csend meg forgolódás után sem ült le senki. Folytatódott az unalom, de nemsokára meghallottam valami ütemes slaffogást. Ksssz-fsssz-ksssz-fsssz... Nagyon tetszett. Mindjárt tudtam, hogy valaki sínaciban járkál a teremben. Direkt nem néztem oda most sem, hanem hallgattam ahogy körbejárta a székes részt. Bejött, kis csend, gondolom akkor vette le a kabátját. Aztán végig a hátam mögött, kanyar, hallom a jobb fülemben, ksssz-fsssz... egész közel van. Mikor befordult a sorunkba, megnéztem. 5 év körüli kisfiú, akkora gatyában, hogy nekem is nehéz lett volna benne súrlódás nélkül lépegetni. Mire elhelyezkedett apukája ölében, már mindenki őt nézte, hogy milyen éééédes. És valóban az volt. Említésre méltó még a sálas nő kislányának lelkesedése, iskolája említésére (jessssz kiáltotta suttogva, és persze megvolt a jellegzetes kétkezes levegőbe öklöző mozdulat is), a különdíjasok meséjének előadása, a késő zsűritag megérkezése és végül minden gyerek öröme, a zuzsonna. Vajon miért nem lehetett legalább egy icipicit érdekesebben megoldani ezt? Mit tudom én, hogyan? Csak azt, hogy nem így. Már az is színesebbé tette volna, ha a székeket nem szokásosan -egymás mögötti sorokban- hanem mondjuk csak 2 sorban helyezik el, de körben. Első sorban ülhettek volna a pályázó gyerekek, mögöttük a büszke szülők. A jeleneteket is jobban láttuk volna és az öröm is jobban ragadt volna egyik emberről a másikra. Nem az én dolgom. Végülis örülhetünk az emléklapnak, meg annak, hogy nem másfél órán át tartott. 

Itt a puskám itt a sörét, itt apuskám itta sörét.

A gyerök kiselőadást tart film közben, hogy milyen viccesen lehetetlen már, amiket a forgatókönyv írói kitalálnak. Merthogy... és itt hosszas levezetés kezdődik mindenféle rakétákról, megtett utakról és gyorsaságról. É.P. erre megjegyzi, hogy bizonyára a rakétán van egy turbo boost gomb. Mindannyian vihogunk. Közben kisleányomra pillantok, aki teliszájjal vigyorog velünk, és továbbra is vigyorogva megkérdezi: most min nevetünk?

Múlt pénteken megvolt élete első valódi bulija. Láttam, ahogy táncolt. Mindent elfelejtve. Szép volt.

Gyerök kirakósat játszik. Most egy 750 darabosat vett elő. Miközben pakolja rendületlenül a darabkákat, a teljes képre pillant...  dünnyögi, hogy: másolás, beillesztés, és beilleszti. Én meg persze nevetek. Erre folytatja: hű, de vicces vagyok ma! Újra kuncogok, mire rátesz még egy lapáttal: mm... finom volt az a bohóc. (Igen, imádom a kölköt! :) )

Mert az volt, hogy jött a péntek. Délutánra teljesen kinyúltam. A kocsiban aludtam hazafelé. Ezt pedig nagyon is jól tettem, mert alig töltöttünk néhány percet a lakásban, máris megjöttek a kislányok. Kezdődött az én drága kisleányom életének első pizsibulija (nemnem, tőlem sosem hallott ilyet, ezt a kedvenc filmsorozatából vette). Eredetileg 4 kislányt szeretett volna elhívni, aztán ez kettőre olvadt, akik közül az egyik megbetegedett. Így végül minden pontosan ugyanolyan volt mint egyébként mikor eljön hozzánk a barátnője, csak éppen az volt a neve, hogy pizsibuli. Egyfolytában csacsogtak, vihogtak, aztán egyszercsak felálltak, Kacatka pedig teljes komolysággal azt mondta: anya, ha keresne valaki, a szobámban leszünk. Sütöttem palacsintát kukoricalisztből aztán rohantam táncra. Átöltözni sem volt időm, de nem akartam kihagyni. És ez volt a következő amit nagyon jól tettem, mert egyszerűen pompásan mulattam. A gyerök elmenekült otthonról, túl sok volt neki a vihogás. Szombaton hajnali fél8-kor megjelent, kijelentette, hogy urán nélkül nem lehet élni, majd távozott az első felkészítőjére. Aztán ennyi volt amíg jól éreztem magam. Délutánra már iszonyúan fájt a fejem. Estére hányingerem is volt. Ami azt illeti, most is az van, valami pocsék ez a migrén. Pedig képeket is rendezgettem, főztem, rend is van, egy rakás ember kávézott nálunk ma délután én meg még mindig szarul vagyok.

Testvéremék elválnak. Néhány hete felhívott és közölte, hogy sógornőm elválik tőle. Eléggé szíven ütött a hír. Az ősszel ugyan már éreztem, hogy valami nem olyan, köztük... aztán voltunk együtt bulizni és azt hittem én vagyok a hülye és mégis oké a helyzet. De nem az sajnos. És milyen fura, hogy most hirtelen kikerül a családból. Egyelőre nem tudom igazán érezni a hiányát, mert nem találkoztunk túl sűrűn. És valahogy soha nem jut eszembe, hogy ők már nem tartoznak össze. Még ott van a családi címek között a postafiókomban, ugyanúgy küldöm neki a méleket (sosem reagál, talán ideje lenne tényleg kivenni onnan), a napokban meg hirtelen jeges rémület fogta el a szívem mikor eszembe jutott, hogy a francbais, elfelejtettem felköszönteni a szülinapján. Még olyan mintha semmi nem változott volna. De majd egyre jobban megszokom, hogy a testvérem is itt van a városban, aztán karácsonykor biztosan fogom már tudni.

A gyeröknek szombaton kezdődik az előkészítő. Szeretnénk, ha jövőre gimnazista lenne. Be van tojva, hogy megint kicsi lesz. Mondtam neki, hogy ez előbb-utóbb mindenképpen bekövetkezett volna. Érdekli a dolog, de fél. Azt hiszem sokat fogunk még erről beszélgetni vele.

A pizza olyan mint a nő. Kiismerhetetlen és követhetetlen.

Fogalmam sincs róla, miféle tapasztalat mondatta ezt vele.