Az imént olvastam egy blogot. Tetszett, el is tettem a másik kettő mellé. Annyira szerettem volna az írójához szólni! Mondani neki valamit. hm.... Csak, hogy jövök én ahhoz, hogy bármit is mondjak így ismeretlenül? Ő annyira másnak tűnik mint én. Valószínűleg fikarcnyit se számítana neki amit mondok. Azt hiszem nem látna közös pontokat. Pedig értem amilyen. Csak én nem vagyok képes rá, hogy komolyan belegondoljak/érezzek a dolgokba. Ha úgy tennék, biztosan begolyóznék. Begolyóztam volna. Nem. Ő komolyan benne van a dolgokban és komolyan végigcsinálja. Ha beledöglik, akkor is. Ezért egyfelől azt gondolom, hogy nem értené mi a fenének írtam neki, másfelől meg mit is mondhatnék én neki ezzel az élettel? Nem egyszer jutott már eszembe, hogy valami nagy jót csinálhattam, vagy valami nagyon rossz történhetett velem az előző életeimben, mert ez a mostani egy nyaralás. Egy ajándék. (Néha még az is megfordul a fejemben, hogy nem is érdemlem meg.) Bár... lehet, hogy ez csak a csali? És ha még most jön majd a feketeleves? Akkor gyűjtögetnem kell a jót. De ez nem lehet. Nemnem. Csak jó és kész. Mindig jó volt. Mikor rossz volt, akkor is. Élek és szeretek. Ez jó. Mikor rossz, akkor is.

Vannak azok a napok. Vannak azok a napok amik még olyanok is. És van a mai nap.

 Reggel viszonylag nyugodtan vettem tudomásul, hogy a hónap fejfájós szakaszába léptem. Oké, majd lesz valahogy. Mikor észrevettem,hogy lassú is vagyok, az már egy kicsit aggasztott. Mivel meglassulva az embernek semmi nem megy úgy, késve indultunk.  Hogy az öltözködést is benéztem, az már meg se lepett, bár örülni sem tudtam neki. Ezt a dolgot a nem megfelelő ruha választással, rendszeresen meglépem. Ilyenkor nincs mit tenni, viselni kell a következményeket valamint a göncöt amit sikerült kikapni a szekrényből. Tehát felvettem a szigorú arcot, és vonultam, ahogy a 17 és 27 közötti lányoktól láttam. Volt miben. Sikerült az utóbbi idők legmerészebb összeállítását magamra ölteni. Hónapok óta nem viseltem ezt a blúzomat. Szeretem, csak... enyhén szólva is kihívó. Nemtom miért csinálom ezt, de meg tudom magyarázni. Ez egy átvágás. Megvezetés. Eltereli a figyelmet. Mindenkiét. :) Mindenesetre ma nem éreztem magam jól, még így sem. A munka hihhhetetlenül unalmasnak tűnt ma, egyre rosszabb lett a hangulatom. Elviselhetetlennek éreztem mindent. Magamat is beleértve. Volt akit egyfolytában zargattam a szövegemmel, volt akihez meg egyetlen szót sem intéztem. Hp-nek éreztem magam és úgy is viselkedtem. Pedig még ebédet is kaptam. Délutánra aztán totálisan elvesztettem a fonalat. Semmi nem volt jó. A telefonom lemerült, a metrót épp lekéstem. A villamoson azért becsúszott egy vicces epizód. Álltunk mint a heringek a dobozban. Illetve nem is, mert azok szép egyenesen állnak. Inkább úgy mint a kínai tészta a levesben. Mindenki arra kunkorodott, amerre a hely meg a többiek engedték. Nekem úgy osztották a lapot, hogy a derekam hátulról nyomja a jegyautomata, kapaszkodni két kézzel a saját táskámban tudjak csak. Becsuktam a szemem és próbáltam ellazulni, meg arra gondolni, hogy nem is ott vagyok, de centinyi szabad mozgásra sem volt lehetőségem, ezért nem jött be a trükk. Hát pucsítottam tovább szorgosan s inkább azon törtem a fejem, hogy milyen hétköznapi esetben tudnám felvenni ugyanezt a pózt. Ha a szexhez tartozó dolgokat nem számítjuk, akkor marad aaaa... esetleg ha fotomodell volnék. Vagy híres magyar sztár. Esetleg hírhedt partiarc. Vagy ha zsúfolt tömegközlekedési járművön utaznék. Másképp nem csavarodnék ki ennyire. Fellélegeztem a kiszállás után. A villamosban ez nem sikerült három megállón keresztül. Miután hazaértünk törött tányér várt a konyhában, benne fiacskám levele, miszerint ő volt az, véletlenül és ne dobjuk ki, mert még meg lehet ragasztani. Na ezen majdnem sírtam egy sort, mert annyira édesnek találtam a kölyköt. Következett a vacsora. Úgy kezdődött, hogy nincs hagyma. Elhasználtam a halászléhez. Szerencsére a mélyhűtőben találtam még egy félmaroknyit. Hús már pirult, mikor kiderült, hogy megbuggyant a paradicsomszósz. Le a lángról és irány a paradicsompucolás hímes mezeje. Még szerencse, hogy nagynénémék hoztak ajándékba egy zacskó paradicsomot a kertjükből. Emiatt persze csúszott a vacsora. Közben megérkeztek a gyerkőcék. A kicsi borult kajakkal, de mire ide ért a mesélésben, már én is borultam, mert megláttam, hogy szoknyában ment, harisnya nélkül. ???? Édes kisleányom! Mi van a fejedben? Még sosem hallottál az időjárásnak megfelelő öltözékről? Azért a vacsora elviselhető lett. A nap csúcspontjaként következett a mozizás. Ez egy merénylet! Egy ilyen nap után megnézni egy ilyen filmet? Persze eddig is tudam, hogy nem vagyok normális. A film amúgy az elkerülhetetlenről szól. Meg, hogy minden mindennel összefügg. Ugyanaz a levegő, ugyanaz a játszma. Benne vagyunk mindannyian. Bennem meg a film.

Nem volt semmi rossz a mai napban
csak a hangulatom olyan, hogy gátolja ennek az észrevételét.

Javítok: természetesen a tányér kidobásáról volt szó, nem a gyerökéről. :)

És délután a tezkóban minden pasas megnézett. ;)

Ma meglátogattam a kedvenc secondhand boltomat. A legjobb cuccokat ilyen helyeken lehet találni. Nekem legalábbis sokszor van szerencsém.  Erről 2 dolog jutott eszembe.
Az egyik az, hogy nem igazán szeretem a turkáló megnevezést. Turkálni nem egy jó dolog. Azt az ember kedvetlenül csinálja, talán még muszáj is. Amiben turkálsz, az valami számodra taszító közeg. Utáltam pl. a kórházban, mikor a gyerekeim születtek, hogy külsőre normálisnak tűnő nők  beszéltek a saját vizsgálatukról ezzel a szóval.  Persze az is lehet, hogy finnyás vagyok . Mindenesetre az én dokim nem turkált bennem. Mert csodálatos orvos. Sőt, valószínűleg embernek se rossz. :) Hozzám nagyon korrekt és jó volt, vagyis a mai napig az.
Na a másik ami eszembe jutott, hogy vajon miért dob ki valaki tökéletes állapotú, jó minőségű, nem szakadt, nem foltos ruhákat? Talán kinőtte vagy kihízta. Vagy egy ruhát csak 1x-2x vesz fel. Atyaég! Mennyi Marie Antoinette! :) Vagy ajándékba kapta és nem felelt meg a méret, szín vagy forma... vagy megvette, de nem próbálta fel valamilyen általam elképzelhetetlen okból, otthon pedig kiderült, hogy egyszerűen nem áll jól. Vagy éppenséggel túl jól állt és a párja ezért tiltólistára tette. Most több ötletem nincs. Én csak örülök neki! :)

Délután a postáról hazafelé jövet még mindig csendesen zuhogott a szeptemberi esőcske. Egész nap amolyan szomorkás, rezignált hangulat jellemezte a várost. Nekem maradt az összes jókedv. Zene a fülemben, egyik kezemben vidám, sárga-türkiz-lila csíkos esernyő, másikban az apró szatyor. Tartalma órarend, szögmérő papírból, és két ív füzetcímke. Természetesen nem siettem. Miért is siettem volna, mikor olyan jókedvem volt? Átsétáltam a ligeten. Jó, leginkább átszökelltem, mint valami kis kecske. :) Sok volt a tócsa, ahol meg tócsa nem volt, ott sarat találtam. Megnéztem a padomat. (Sőt le is fotóztam.) Akkor vettem észre, hogy a gesztenyefa alja tele van fényes barna  gesztenyével. Egyetlen pillanatra haboztam csak. Aztán úgy döntöttem vállalom, hogy hülyének nézzenek. A szatyorból mindent kistáskámba gyömöszöltem. Sajnos épp nem a piros lógott a vállamon, hanem egy csöpp fekete. A címkéket össze tudtam hajtogatni, viszont órarendért és szögmérőért majd visszamegyek. DE! Megvan a szajré! :) Teleszedtem a kis szatyrot gesztenyével. Sok még a tüskés házában ül. Szeretem látni, ahogy kinyílik a burok. Sáros kézzel, vigyorogva ballagtam hazáig.