Dinnyét enni úgy igazán jó, ha 30 fokos hőség van. Akkor kora délután a fölnőttek felhúzzák a kútból a hatalmas sötétzöld gömböcöt. Már jó hideg. A kerek léket kiveszik, helyére kerül a nagykés, amit elég éppencsak megindítani s azonnal nyélig merül a piros édességben. Közben hallod a jellegzetes hangot és nem tudod eldönteni, hogy a kés miatt reped, vagy a repedés enged utat a késnek? Megkapod a szeletet. Ha szerencsés vagy, minimum fültől-fülig ér. :) Leülsz a meleg lépcsőre és beleharapsz. Édes, lédús, hideg, csodás! A lé folyik kétoldalt, csupa maszat az arcod, de nem zavar. Fülig érő szájjal zabálsz eszel, amíg már a fehér részhez érsz. Aztán felállsz, hátraviszed a zöld héjat a tyukoknak. Azok kárálva összeszaladnak, csipkedve dobálják, míg el nem fogy. Kapsz egy újabb szeletet és előről kezded. Mert dinnyét enni addig kell, míg a lé a füleden nem folyik kifelé.

Legalábbis így volt ez gyerekkoromban. Persze már semmi nem olyan mint régen, se a dinnyék, se a kutak. Se én. 

Viszont mindig jön valami új, ami éppolyan jó! Most a dinnyét pont ugyanúgy félbevágom. Utána viszont kanalat veszek elő és a piros finomságot kis darabokban kikanalazom a légmentesen lezárható tálamba. Jó nagy tál. :) Ráteszem a fedelet, aztán be a hűtőbe. Egy-két óra és kistálban előttünk ugyanaz a hideg, édes dinnye. A DINNYE! :)