Klacsnn, klacsnn, klacsnn, klacsnn....

Így csattog lefelé a piros papucsom a lépcsőn. A klacs-ra koppan a sarka, a nn-re meg visszacsapódik a talpamra. Végre. Közben már arra gondolok, mit is akartam leírni tegnap este? Úgy kell összeszednem a gondolataimat, hiszen már délután van és eddig még egyetlen pillanatra sem tudtam megállni. Szeretem az ilyen munkás napokat - lustaságom ellenére is - ilyenkor repül az idő. Tegnap előre pihentem, mintha sejtettem volna. Ideálisan semmittevős vasárnapban lehetett részem. 

A délelőtti lötyögés (ebédfőzés doszt elég programnak) után jóízűen befaltuk az alkotást (marhahúsleves, a benne főtt husi megpirítva hagymán, meggyszósz és dara) és átadtuk magunkat a sziesztának. 3-kor úgy ébredtem, hogy azt sem tudtam melyik bolygón vagyok. :) Egy jó kávé helyretett, aztán felszerelkeztünk fürdőrucival és meglátogattuk anyukámékat. Öcsémék is ott töltötték az időt. Beszélgettünk, uzsonnáztunk a töltelékes fasírozottból (Aprójószág csak a sárgás szeleteket látta hirtelen és megkérdezte, hogy milyen süti ez? Én meg mondtam neki, hogy husis süti. :) Nem hangzott valami bizalomgerjesztően, még nekem is a Jóbarátok azon része ugrott be, mikor a szél ellapozott a szakácskönyvben. Végül úgy kellett rábeszélni, hogy kostolja csak meg... ) és kisütöttük, hogy fürdőzés előtt feltétlenül be kell még iktatni egy fagyizást is. Kiderült, hogy a család odavan a tiramisu fagyiért. Egymástól függetlenül, mindenki kért belőle. :) Én egy gombóc cola-t választottam mellé. Colafagyi. Micsoda ötlet? Előre sejtettem, hogy nem fog elvarázsolni az íze, de nem tudtam ellenállni a kiváncsiságomnak. Egyébként a Viniczai rumosmeggye a kedvencem, de ugye azt csak a Viniczainál mérik (sajnos). Repültünk aztán egészen B.akarattyáig. Itt kiderült, hogy a pénztár 7-ig van nyitva és addig meg kell váltani a napi belépőt is, hát inkább pihentünk egyet mártózás előtt. Tele hassal úgysem ajánlatos a vízbe menni. :) A sok hazainduló ember jól megnézett minket, ahogy álldogáltunk nem messze a bejárattól. Végül csak odáig jutottunk, hogy irány a Balaton! Illetve én először a parton maradtam. Elnyúltam hason, és csak úgy voltam. :) Fölöttünk egy jókora szürke felhő terült szét az égen a látóhatár feléig takarva a napot. Különös, elmosódott hangulata lett tőle mindennek. Figyeltem az emberek - köztük a családom - apró sötét alakjait, hallottam a zsivajukat, eleinte még a gyerekek hangját is... aztán pár perc után kellemes zsongássá vegyült az egész. Bámultam a tájat. Messze a túlpartot sütötte a nap, kékes dombok fölött néhány gomolyfelhő kóricált. A mi partunkat viszont uralta a fátyolos szürkéskék. A tó folyékony ezüstté változott, selymesen csillogott és állandó, egyenletesen apró hullámfodrokkal vonzotta a tekintetet. Nehéz volt otthagynom, de már vártak a többiek. A víznek balatonszaga volt és langyosan paskolta a combjaimat, hasamat befelé menet. Kiadós fröcskölősdi kezdődött a gyerekekkel, ami aztán átcsapott dobálózásba. Vagyis inkább É.P. dobált bennünket. Egyszercsak, ahogy felnéztem a part fölé, szivárványt pillantottam meg a felhők között. Az ív több mint fele látszott és az összes szín megvolt benne. Szép széles sávokban díszítette az eget a felhők között. Igazi lubickolást csináltunk a szivárvány alatt. Itt már úgy éreztem, hogy nem jöhet több, tökéletes a vasárnap! :) Törölköztünk a parton, amikor a felhők közül előbukkant a lemenő nap. Egyetlen pillanat alatt aranyszínre változtatta a víz hullámait és rózsaszínre a felhőket. Ezt már nem lehetett kibírni! :) Hazafelé mégegyszer megcsodáltam az út melletti napraforgótáblákat, örültem az este színeinek. Az egyik kukoricás mellett pedig egy őzet láttunk álldogálni. A bónusz az volt, hogy még csak negyed óra ment le a meccsből és - az őrült forgalom dacára - máris hazaértünk. Ahogy voltunk bevettük magunkat a képernyő elé és élveztük a spanyolok játékát. Annyira feltöltődtem, hogy még utána kiteregettem és rendet raktam a konyhában is, sőt (el se hiszem!) néhány zoknit is megstoppoltam. :)