Még gyorsan leírom, hogy sosem készítettem ételt csirágból. 

Azt már nem írhatom, hogy még sosem vettem a boltban. 

Álmomban lementem a mosott ruhákért az alagsorba. Ahogy befordultam a folyosóra a vér meghűlt bennem, mert éppen akkor lépett ki egy nagyon veszélyes külsejű férfi az én mosókonyhámból. Egy olyan mindent elintéző forma mint a filmekben. A zárt mosókonyhámból. És akkor ahogy mondani szokás, a pillanat töredéke alatt elözönlöttek a gondolatok. Célpont lettem. De miért? Mit akar ez az ember itt csinálni? Az lehet, hogy véletlenül keveredtem bele. Nem látszott, hogy ismerné az arcom, de nagy eséllyel végem van ha rákérdezek mit csinál itt? Nem, nem árulhatom el magam. Ki kellene rohanni visszafelé. De már látott, tehát inkább közömbös arccal el kell mellette sétálni, mintha... De mit csinálok, ha elmentem mellette? Majd kimegyek a másik ajtón a garázsba. Nem szabad futni, csak higgadtan. De mi lesz ha úgy történik ahogy a filmekben szokás? Majdnem sikerül meglépnem, kezdek fellélegezni amikor meghallom a lépteit a hátam mögött. És nem lesz menekvés. Brrr... 

Mindig is utáltam félni álmomban. Meg a hosszú, sokajtós modern folyosókat. 

Már csak egyetlen aprócska gondolatfoszlány választott el attól, hogy megértsem a világmindenséget és megtudjam, mi miért van. Ott volt a szemeim előtt mindennek a nyitja, a MEGOLDÁS. A zsigereimben már éreztem, szinte tudtam! És akkor arra ébredtem, hogy ki kell mennem a mosdóba. 

Még sosem síeltem. De még csak fel sem próbáltam semmiféle lábravaló sífelszerelést.

 Milyen könnyű ilyen messziről nagyon szeretni aki/ami ott maradt.

Bármilyen edzettnek érzed magad (és magadhoz képest az is vagy), bármilyen sebesen gyalogolsz felfelé (lógó nyelvvel és kiszáradt torokkal de másokat lehagyva) bármilyen meredek hegyoldalon, mindig van valaki aki könnyed léptekkel elfut melletted, pedig láthatóan idősebb nálad. És ha ketten vannak, akkor még beszélgetnek is közben

Csak úgy mondom, az a leírós dolog, nem jött be. Attól nem érzem magam jobban, illetve kevésbé magányosnak.Vagyis nem attól érzem magam jobban. Ööö...

és akkor egy kiváncsi kattintás után pofán vág valami amitől sírva nevetek az én legnagyobb fájdalmamon (hogy van aki azt se tudja hol laktam az elmúlt másfél évben, olyan vagyok akár az elemes bútor: könnyű vele bánni és gyorsan felejthető/cserélhető).

Így néhány hónappal később meg kifejezetten attól érzem rosszul magam, hogy egyáltalán leírtam. Mindegy, most már itt marad.

Az utolsó napra nem maradt más hátra, mint a Cinque Terre. Sikerült elérnem, hogy ne akarjuk végigrohanni az egészet, inkább csak úgy kényelmesen nézelődjünk, aztán majd kiderül. Korán reggel indultunk és nagyon tetszett, hogy az úton gyakorlatilag csak mi közlekedtünk. É.P., én és a repedés a szélvédőn, ami reggelre megint hosszabb lett néhány centivel. A nap sütött, haladtunk, Kiválasztottuk Vernazzat Riomaggioret és...

Ezt bizony hosszú hónapokkal ezelőtt kezdtem és be kellene fejezni, de most nem vagyok jó passzban, úgyhogy rövid leszek. Csak, hogy meglegyen az egész kirándulás.

Tehát Vernazza, Riomaggiore. És újra bebizonyosodott, hogy azokat a helyeket szeretjük igazán, ahol nincs ilyen sok ember. A vonat túlzsúfolt, akár az egyébként szép, bár kissé kopott városkák. Az idő szeretett minket és a legjobb pillanatokban sütött ki a nap, láttuk a táj legszebb arcát. Vadregény, sikátorok és lépcsők meg szirtekkel övezett kis öblök, és a szikla mentén végigfutó sétány. Persze a hangulatát nem tagadhatom. Ettünk egy jó fagyit, ittunk egy jó kávét aztán leléptünk. Ennyi tökéletesen elég volt egy napra, badarság végigjárni egyszerre többet. Visszatértünk La Spezia városába (amely egyébként pontosan ugyanolyan hangulatos és kissé kopott) és elindultunk hazafelé. Az út zavartalan volt, egész gyorsan letudtuk, ráadásul hozzájutottunk egy szenzációs pizzához Aullában. Szép út volt, szerettem. 

Na az van most, hogy épp a saját dugámba dőlök. Lassan de biztosan.

Nyomorultul magányosnak érzem magam. Közben egyik fontos kapcsolatot elveszítem, s a többi fontosat is inkább leépítem, mint fel. Újak a láthatáron sem. Érzem, hogy bezárom magam lassan és sírok sírni tudnék, hogy ennyire lehetetlen hülye vagyok. Nem tudom jobb lesz-e így, hogy leírtam. Mindenesetre megpróbáltam, aztán majd kiderül. És most valami egészen más:

Tegnap tettem egy bő 20 km-es túrát. Egyedül! Többek között ezért is volt olyan hosszú. Úgy tűnik remek érzékem van a rossz irányba forduláshoz. Azért nem tévedtem el borzasztóan, csak olyan rendesen. És a legjobb, hogy nincs izomláz (de ma nem megyek még egy kört)!

Ja, és kétszer is láttam őzet egész közelről ( az egyikkel vagy fél percig bámultuk egymást), meg egy feket mókust. 

Ha valaki megkérdezné, hogy megy a biciklizés, elmondanám, hogy egész jól. Sokat fejlődtem a tavasz óta.

Bő harminc év kihagyás után ültem újra biciklire, és az is beletelt egy délutánba, mire rájöttem, hogy egyáltalán miért olyan szörnyű a kis piros biciklit hajtani. Másnapra persze beállítottuk a nyerget és megismerkedtem a pumpával meg a váltóval is, aztán szép lassan belejöttem a kontrafék nélküliségbe, meg az úttartásba meg kicsit a kanyarodásba is. Szóval mostanra már nem vagyok halálosan béna, csak olyan félhalálosan. Szerintem például sokkal komolyabb sérüléseim is lehetnének, Meg az is biztosan számít, hogy a rendszeres sport miatt erősebb és rugalmasabb is vagyok. Persze az szívás, hogy a kilátózás után történt a dolog, így most a sérülések mellett az izomláz miatt is kellemetlenül érzem magam. Kicsit várom már az augusztus végét, azt hiszem addig nem is mozdulok ki a lakásból. Az utóbbi két hétben egyre veszélyesebb az élet. Úgy kezdődött, hogy már egyszer elestem a bicó miatt. Najó, nem miatta, hanem mert figyelmetlen voltam és siettem. Vagyis csak álltam, de a lábam átemelésével siettem és emiatt nem emeltem elég magasra, hanem inkább beakasztottam a vázba és térdre rántottam magam. Tegnapra egész jól néztek már ki a térdeim. Na és a pupom is elmúlt a buksimról amit a csomagtartó visszacsukódása miatt szereztem a hétvégén. Picit még érzékeny ott a homlokom, de most az már semmi. Még csodálatos időt ígértek (az is volt) a borús szürke napok előtt (és ma már borús és szürke), úgyhogy felmentem a mellettünk lévő hegyecskére kilátni a kilátóból. A kilátás szokás szerint csudaszép, a forrásvíz mindennél finomabb, az erdő  meg csendesen susogó volt. Visszafelé megálltam egy kis Coopnál és nagy örömömre kaptam kenyeret, meg egy poharas kávét. A hátizsákba tettem szépen a fényképezőgép, a telefon és a vizesflaskák társaságába. És könnyeden folytattam a hazautat. Hiába no, lefelé mindig sokkal viccesebb. Aztán bekanyarodtam egy helyes kis utcába. Útszűkület következett, közben meg hallottam, hogy jön mellettem valaki. Oldalra néztem, de télleg csak egy pillanatra, és közben gyönyörűen mentem tovább egyenesen. Sajnos. Mert amikor visszanéztem már csak egy szamegre volt időm és röpültem is. Komolyan mondom, börleszkbe illő jelenet volt. Már a levegőbe emelkedve tudtam, hogy ha túlélem, majd csak nevetek az egészen. Az biztos, hogy vigyáznak rám, sőt szerintem többen is lehetnek, mert egyrészt nem éppen sétáltam a biciklivel és a padka egy pillanat alatt megállított, másrészt meg az oszlopot és a táblát is egész jól elkerültem. 

 Elegánsan átrepültem a kerékpár és a tábla felett, majd egy tigris ügyességével landoltam valahol a zebra magasságában, közben mozgási energiámat arcommal kecsesen továbbadva az aszfaltnak. Vagy legalábbis így sokkal jobban hangzik, mint bárhogy. Nem időztem sokat a földön, rögtön felpattantam és sorban ellenőriztem a porcikáimat, hogy első blikkre semmi komolyabb bajt nem érzek. Egy pillanatra azért megijedtem, de aztán rájöttem, hogy a fogaim mind megvannak, csak egy kis kődarabot köptem ki. Megállapítottam, hogy a kezeimet magam elé tettem, és bár a jobb tenyerem kicsit belilult és a csuklóm is fáj, de el nem tört. sőt, egész jól megtartott. Persze az eset tartalmaz egy rakás sajnálnivaló történést. Alaposan visszagondolva a jobb kezemre és bal térdemre érkeztem le, és aztán sajnos a fejem is leért, bár nem csapódott, inkább surlódott. Sajnos ez látszik az orromon is. Sajnos messziről nézve is. Meg alatta is. Szerintem sajnos picit meg is van dagadva a jobb felső ajkam. De csak egy egész picit. Ahogy a bal térdem is. Na igen, sajnos a bal térdem újra bibis (most nem fog begyógyulni egy hét alatt). Gyanítom emellett még itt-ott el is fogok színeződni. A jobb combom belsején van pár karcolás, az a kormánytól lehet, a külső oldalán meg egy csodálatos kis folt kezd alakulni, amiről valószínűleg a tábla tehet. Mindent összevetve, egész jól megúsztam, csak most néhány napig nem nagyon van kedvem kimozdulni. Az orrom tetejéről meg a jobb orrcimpámról ledörzsölődött a bőr, először nem is vettem észre, csak mikor éreztem, hogy valami folyik belőle. Szóval a szokásosnál is ijesztőbb látványt nyújtok jelenleg. 

Természetesen a biciklimet felállítottam, összeszedtem a hátizsákomat (amiben amúgy csodálatos módon semminek nem esett baja) és folytattam az utat visszafélé, mert közben rájöttem, hogy ebbe az utcába nem is kellett volna bekanyarodnom. Kicsit elállítódott az ülés, azt visszatoltam menet közben, és hát ahányszor csak eszembe jutott mi történt, vagy ránéztem a kosaramra, muszáj volt nevetnem. Aztán mikor otthon megláttam magam a tükörben akkor megint csak vigyorogni kellett. Telefonáltam ÉPnek, hogy ne ijedjen meg mikor hazaér. Azóta ápolgatom magam, kevertem egy krémet is, és rájöttem néhány hiányosságunkra. Nem hoztunk Betadint, Neogranormont, nincs gézünk, se hőmérőnk. Nincs egy korrektorom se púderem. Ezeket be kell spájzolni még. Csöppet féltem a mai reggeltől, hogy milyen lesz felkelni, de nem fáj annyira mint ahogy kinéz. Mondjuk a tükrös dolog úgyanúgy működik ma is, pedig egy csomó helyen fáj és még egy darabig fájni is fog. Megyek is, megtekintem újra...