Május óta minden alkalommal ugyanaz van. Elmegy a foglalkozásra. A bejáratnál leveszi a cipőit. Mezítláb lecsattog az öltözőbe, átöltözik, csinálja bőszen a gyakorlatokat, lógó nyelvvel tér vissza, aztán cicamosdás után visszahúzkodja magára a ruháit, majd elkezdi keresgélni, hogy hova a fenébe rakhatta a cipőt...

Kb. csütörtök óta éreztük a büdösséget a lépcsőházban. Ahogy beléptünk, máris megcsapott, a liftben is pont ugyanúgy terjengett ahogy a legfelső emeleten. Ma fél11-kor, amikor indultunk reggelit venni, már semmit nem lehetett belőle érezni. Aztán fél1 körül becsöngetett hozzánk egy rendőr, és megkérdezte, hogy ismertük-e a pár emelettel alattunk lakó férfit. 

Brrrr....

És tényleg durva. És tényleg komolyan mondtam, hogy szerelmeskedjünk/nevessünk/öleljünk/beszélgessünk/együnk-igyunk, mert ki tudja mi lesz holnap...

Az éjjel álmomban valamit sütni akartam. Benyúltam a szekrénybe és elővettem a tojást (bár a hűtőben jobb szeretem tartani, helyhiány miatt most valóban a szekrényben van). Arra gondoltam, hogy a nagy hőség biztosan nem tett jót neki, és milyen kár, hogy nem fért be a hűtőbe.  Közben felütöttem az elsőt. Egy félig kifejlett, ragacsos trutyival körbevett kiscsirkét találtam benne. Nagyon nem volt szép. 

Mi az ami egyetlen szempillantás alatt forradalmian megváltoztatja a konyhai enteriőrt? Negyed kiló pirospaprika szerteszét a hófehér konyhakövön.

Reggel körömvirágkrémet nyomtam a fogkefémre. Nincs jó íze. 

Az első gyereknélküli napokon mindjárt elindultam beszerezni néhány lakásdolgot. Vettem ezt-azt. Apróságokat. Fürdőbe szőnyeget, dobozokat, kampókat, karácsonyi ajándéknak tejhabosítót, ágytakarónak valót, ilyesmiket. No egy icipicit elszámítottam magam. Úgy gondoltam, hogy én vagyok aaa... Jani és majd én belepakolok abba a két szatyorba ami nálam van. Merthogy az egyik úgyis jó nagy, abba majd a dobozokat, a másikba meg a többit. Kb. 10 percet vett igénybe a variálás és ide-oda pakolgatás. Ekkor majdnem minden a helyén volt. Csak az ágytakaró, a szőnyegek meg egy csomag doboz maradt ki. És persze volt még a kistáskám, ami a vállamra téve csak útban volt. És az egyik szatyrot nem tudtam átfogni a kilógó további dobozok miatt. Nembaj, akkor is elcipelem a metróig. Gondoltam.

Közvetlenül az áruház előtt az a szatyor, aminek (addig) meg tudtam fogni a füleit, elszakadt. Leömlesztettem egy padra a cuccot, a szatyor füleit összekötöztem ahogy tudtam és újra nekiindultam, röpke öt perces szedelőzködés után. A kistáskám előttem, egyik hónom alatt a szakadt szatyor meg a két hengeres csomag (szőnyeg+ágytakaró), másik hónom alatt a doboz meg a másik szatyor. Kb. 20 lépésnyi szenvedés után megszólított egy nagyon kedves, nagyon szőke nő: ha a metróhoz megyek, segít szívesen, épp az edzőterembe megy (ó, nagyon meglepődtem, és nagyon örültem is). Átvette az egyik hengert, meg a szakadatlan szatyrot, én meg birkóztam a többivel, amikoris a szakadt szatyor nem bírta tovább és szertefoszlott.

Mondtam a kedves nőcinek, hogy nagyon szépen köszönöm, de úgy tűnik jobb megoldás visszamenni és venni egy nagy szatyrot. Ő tovalibbent én meg nekikezdtem a következő műveleti szakasznak. Egyik hónom alatt dobozok, (ja, ágyneműt is vettem) ágynemű, a néhai szatyor, másik alatt a szőnyegek, ágytakaró, a kistáskám, a másik szatyor, dobozok. Ezt röpke 10 perc alatt magamra szedtem, mert addig játszottam. Azt a klasszikus játékot. Mikor már csak egy valami volt a földön, annak felvétele közben leesett egy másik dolog. Kb. a nyolcvanadik lehajolás után megint kaptam egy kis segítséget. Megint egy kedves nőszemély lépett oda hozzám, és segített mindent magarmra pakolni.

A visszaúton majd be.... de kb. féltucat megállás és igazgatás után ott is voltam és végre beömleszthettem a cuccokat egy bevásárló kocsiba (a forgóajtónál imádkoztam, nehogy pont akkor ejtsek le valamit vagy mindent). Aztán már csak keresnem kellett egy pénztárt ahol kevesen álltak, bekéretőzni, hogy csakegyszatyrothaddvegyek. És máris ott álltam ahol fél órával azelőtt, hogyaszongya: el kell helyezni a szatyorban a cuccokat. Mondhatom, innentől sétagalopp volt az egész. Közben azért sokat nevettem, mert vicces volt ahogy szerencsétlenkedtem. És valószínűleg a környékbeli nyitvatartó árusok is szakadhattak a röhögéstől. :)

 A keresőkifejezéseim között találtam. Szeretem a harisnyát, de sajnos nem tudok vigyázni rá. Kizárólag leértékelt darabokat veszek és mindig elhűlve nézem az árakat. Ráadásul gyakran az kerül ilyen sokba, amit azért vesz fel az ember, hogy minél előbb levegyék róla. :)

 Tükörreflexest komponáláskor használnak. A komponistáknál nem ritka, hogy 36 képből 24-30 jó lesz. Kompaktok csak családapák és plázaribancok részére ajánlottak. A férfiak napokon keresztül képesek tökéletesen felesleges vitákra, melyeket lezárás után is folytatnak még kicsit, vagyis hihetetlenül türelmesek. 

 Borsószem királykisasszonyként caplatok hazafelé. Hajamról, ruhámról patakokban szakad a víz, a cipőm orrán befolyik az eső, a sarkán meg kifolyik és átfut az agyamon, hogy most menet közben becsurizhatnék vagy akár sírhatnék is, senki nem venné észre. 

Először bosszankodtam és arra gondoltam, hogy egy normális eladó legalább annyit mondott volna, mielőtt megveszem, hogy reggeli sütés. Aztán rájöttem, nincs igazam. Nekem kellett volna szólnom, hogy étkezésre lesz, nem verekedéshez.