Jesszusom mi lesz most énvelem? 12 testalkat kategóriából egybe se bírom besorolni magam!
Szólj hozzá!
busz és rádió
Tegnap délután hazafelé jövet, a buszon ülve kipróbáltam a rádiót az én kis piros telefonomon. Füles bedugva, rádió indít, nem sistereg, jó. Beszélnek valami műsorban, csak nagyon halkan. Felhangosítom. Már jobb, de még mindig nem tökéletes, hát újra nyomom a hangerő gombját. Eltelt néhány másodperc, közben az előttem ülő bácsi rosszalló arcát felém fordította, mire rájöttem, hogy azért nem hallom rendesen a rádiót, mert a hang nem a fülemben szól, hanem kívülről jön. Valahonnan a fülhallgató mögül. A telefonomból. :)
busz áááá...
elfoglalt nyár
Méghozzá annyira elfoglalt, hogy még egy olyan bejegyzés írására sincs időm, ami arról szól, hogy milyen elfoglalt ez a nyár.
nyár áááá...
tegnap az összes levélre 2010. április 25-öt bélyegeztem.
Ezeket meg már vagy két hónapja gyűjtöm:
fiszti - tiszti
bezeték - vezeték
vészés - végzés
povcelán - porcelán
teter - peter
gyügyfürdő - gyógyfürdő
áááá...
nem bírom
Meggyőződésem, hogy az anyagát ránkbízó - és annak további sorsa felett aggódó - ügyfelet nem lehet maradéktalanul megnyugtatni azzal, hogy: innen mostmár lába kél...
áááá...
ááá
(Szemétség, hogy az ember minden hónapban elveszti kicsit az uralmát sajátmaga felett, csak azért mert nő.) Levert és ingerült vagyok. Vagyis az voltam eddig. Most viszont hamarosan robbanni fogok. Az utolsó csepp az a naggyon érzelmes és rendkívül tanulságos mail volt aminek a címe: Apa és kisfia esete a szeretettel. És ami úgy kezdődik, hogy az apa fényezi a kocsit, a gyerek összekarcolja, erre ő a franciakulccsal (na ezzel se láttam még senkit autót fényezni) szétveri a kezét. Nem, nem kiabálok hangosan, szép csendben ülök, aztán egyszercsak bumm. A következő másodpercben agyam apró darabkái terítik be a billentyűzetet,
áááá...
díjkiosztás
Szemernyi kétségem sincs afelől, hogy a gyerök felvételije sokkal érdekesebb volt, azonban oda nem mehettem be. Eljutottam viszont a remek díjkiosztóra, amire a kisasszonyt is meghívták, ha már pályázott. Amúgy egy gyerekeknek részére kiírt meseíró pályázatról van szó. Nem tudom miért kell szegény kölyköknek, felnőttekhez szóló beszédeket végighallgatni. 1 óra telt el tömény unalomban, a végén már én is ásítoztam. Helyesbítek. Majdnem egy óra, mert volt azért pár érdekesebb rész is. Pédául miután leültünk, az előttünk lévő sorban egy nő a sáljával törölte fel a parkettát, ezt felvettem. Az egyik zsűritag nem érkezett meg. Azért elkezdték, de utána még be-bejöttek a késők, akik miatt minden ajtónyitódáskor automatikusan hátrafordult az összes fej. Aztán jött az, hogy megkérték őket, üljenek le bátran, vannak még helyek, és kínos csend meg forgolódás után sem ült le senki. Folytatódott az unalom, de nemsokára meghallottam valami ütemes slaffogást. Ksssz-fsssz-ksssz-fsssz... Nagyon tetszett. Mindjárt tudtam, hogy valaki sínaciban járkál a teremben. Direkt nem néztem oda most sem, hanem hallgattam ahogy körbejárta a székes részt. Bejött, kis csend, gondolom akkor vette le a kabátját. Aztán végig a hátam mögött, kanyar, hallom a jobb fülemben, ksssz-fsssz... egész közel van. Mikor befordult a sorunkba, megnéztem. 5 év körüli kisfiú, akkora gatyában, hogy nekem is nehéz lett volna benne súrlódás nélkül lépegetni. Mire elhelyezkedett apukája ölében, már mindenki őt nézte, hogy milyen éééédes. És valóban az volt. Említésre méltó még a sálas nő kislányának lelkesedése, iskolája említésére (jessssz kiáltotta suttogva, és persze megvolt a jellegzetes kétkezes levegőbe öklöző mozdulat is), a különdíjasok meséjének előadása, a késő zsűritag megérkezése és végül minden gyerek öröme, a zuzsonna. Vajon miért nem lehetett legalább egy icipicit érdekesebben megoldani ezt? Mit tudom én, hogyan? Csak azt, hogy nem így. Már az is színesebbé tette volna, ha a székeket nem szokásosan -egymás mögötti sorokban- hanem mondjuk csak 2 sorban helyezik el, de körben. Első sorban ülhettek volna a pályázó gyerekek, mögöttük a büszke szülők. A jeleneteket is jobban láttuk volna és az öröm is jobban ragadt volna egyik emberről a másikra. Nem az én dolgom. Végülis örülhetünk az emléklapnak, meg annak, hogy nem másfél órán át tartott.
gyerek unalmas áááá...
áááá...
pedig de
Létezik, mert a saját füleimmel hallottam. Van olyan, hogy egy igenrendesen felnőtt nő komolyan azt mondja: tök szupikaaa!