Álmomban lementem a mosott ruhákért az alagsorba. Ahogy befordultam a folyosóra a vér meghűlt bennem, mert éppen akkor lépett ki egy nagyon veszélyes külsejű férfi az én mosókonyhámból. Egy olyan mindent elintéző forma mint a filmekben. A zárt mosókonyhámból. És akkor ahogy mondani szokás, a pillanat töredéke alatt elözönlöttek a gondolatok. Célpont lettem. De miért? Mit akar ez az ember itt csinálni? Az lehet, hogy véletlenül keveredtem bele. Nem látszott, hogy ismerné az arcom, de nagy eséllyel végem van ha rákérdezek mit csinál itt? Nem, nem árulhatom el magam. Ki kellene rohanni visszafelé. De már látott, tehát inkább közömbös arccal el kell mellette sétálni, mintha... De mit csinálok, ha elmentem mellette? Majd kimegyek a másik ajtón a garázsba. Nem szabad futni, csak higgadtan. De mi lesz ha úgy történik ahogy a filmekben szokás? Majdnem sikerül meglépnem, kezdek fellélegezni amikor meghallom a lépteit a hátam mögött. És nem lesz menekvés. Brrr... 

Mindig is utáltam félni álmomban. Meg a hosszú, sokajtós modern folyosókat. 

Már csak egyetlen aprócska gondolatfoszlány választott el attól, hogy megértsem a világmindenséget és megtudjam, mi miért van. Ott volt a szemeim előtt mindennek a nyitja, a MEGOLDÁS. A zsigereimben már éreztem, szinte tudtam! És akkor arra ébredtem, hogy ki kell mennem a mosdóba. 

Még sosem síeltem. De még csak fel sem próbáltam semmiféle lábravaló sífelszerelést.

 Milyen könnyű ilyen messziről nagyon szeretni aki/ami ott maradt.

Bármilyen edzettnek érzed magad (és magadhoz képest az is vagy), bármilyen sebesen gyalogolsz felfelé (lógó nyelvvel és kiszáradt torokkal de másokat lehagyva) bármilyen meredek hegyoldalon, mindig van valaki aki könnyed léptekkel elfut melletted, pedig láthatóan idősebb nálad. És ha ketten vannak, akkor még beszélgetnek is közben

Csak úgy mondom, az a leírós dolog, nem jött be. Attól nem érzem magam jobban, illetve kevésbé magányosnak.Vagyis nem attól érzem magam jobban. Ööö...

és akkor egy kiváncsi kattintás után pofán vág valami amitől sírva nevetek az én legnagyobb fájdalmamon (hogy van aki azt se tudja hol laktam az elmúlt másfél évben, olyan vagyok akár az elemes bútor: könnyű vele bánni és gyorsan felejthető/cserélhető).

Így néhány hónappal később meg kifejezetten attól érzem rosszul magam, hogy egyáltalán leírtam. Mindegy, most már itt marad.

Az utolsó napra nem maradt más hátra, mint a Cinque Terre. Sikerült elérnem, hogy ne akarjuk végigrohanni az egészet, inkább csak úgy kényelmesen nézelődjünk, aztán majd kiderül. Korán reggel indultunk és nagyon tetszett, hogy az úton gyakorlatilag csak mi közlekedtünk. É.P., én és a repedés a szélvédőn, ami reggelre megint hosszabb lett néhány centivel. A nap sütött, haladtunk, Kiválasztottuk Vernazzat Riomaggioret és...

Ezt bizony hosszú hónapokkal ezelőtt kezdtem és be kellene fejezni, de most nem vagyok jó passzban, úgyhogy rövid leszek. Csak, hogy meglegyen az egész kirándulás.

Tehát Vernazza, Riomaggiore. És újra bebizonyosodott, hogy azokat a helyeket szeretjük igazán, ahol nincs ilyen sok ember. A vonat túlzsúfolt, akár az egyébként szép, bár kissé kopott városkák. Az idő szeretett minket és a legjobb pillanatokban sütött ki a nap, láttuk a táj legszebb arcát. Vadregény, sikátorok és lépcsők meg szirtekkel övezett kis öblök, és a szikla mentén végigfutó sétány. Persze a hangulatát nem tagadhatom. Ettünk egy jó fagyit, ittunk egy jó kávét aztán leléptünk. Ennyi tökéletesen elég volt egy napra, badarság végigjárni egyszerre többet. Visszatértünk La Spezia városába (amely egyébként pontosan ugyanolyan hangulatos és kissé kopott) és elindultunk hazafelé. Az út zavartalan volt, egész gyorsan letudtuk, ráadásul hozzájutottunk egy szenzációs pizzához Aullában. Szép út volt, szerettem. 

Na az van most, hogy épp a saját dugámba dőlök. Lassan de biztosan.

Nyomorultul magányosnak érzem magam. Közben egyik fontos kapcsolatot elveszítem, s a többi fontosat is inkább leépítem, mint fel. Újak a láthatáron sem. Érzem, hogy bezárom magam lassan és sírok sírni tudnék, hogy ennyire lehetetlen hülye vagyok. Nem tudom jobb lesz-e így, hogy leírtam. Mindenesetre megpróbáltam, aztán majd kiderül. És most valami egészen más:

Tegnap tettem egy bő 20 km-es túrát. Egyedül! Többek között ezért is volt olyan hosszú. Úgy tűnik remek érzékem van a rossz irányba forduláshoz. Azért nem tévedtem el borzasztóan, csak olyan rendesen. És a legjobb, hogy nincs izomláz (de ma nem megyek még egy kört)!

Ja, és kétszer is láttam őzet egész közelről ( az egyikkel vagy fél percig bámultuk egymást), meg egy feket mókust.