Anyukámmal voltam. Vásároltunk. Ruhát.

Kinézett magának egy halászgatyát. Ránézésre én mindjárt mondtam, hogy szerintem kicsi... nembaaaj, fel kell próbálni. Irány a fülke, én őrködök odakinn. Egyszercsak kiszól, hogy segítsek már. Bekukkantok, látom, hogy kb 5 cm hiányzik, hogy fel tudja húzni a cipzárt. Mondja az én cukor anyukám, hogy majd én jól tartsam össze, ő meg majd jól felhúzza. :) Helyből őrültségnek tartottam, mert látszott, hogy nem jön össze. De mindegy, ha kérte, segítek. Fogom össze vasmarokkal, ő meg pengére préselt szájjal koncentrál a zipzárra. Húzza, csak húzza erősen. Egyetlen feszült pillanat.... aztán hirtelen elsötétült a világ és csak csillagokat láttam. Az én édes anyukámnak ugyanis kicsúszott az ujjai közül a zipp, és azzal a lendülettel vágott engem állon. Mit mondjak. Az első másodperc gyilkos volt. A nyelvemet elharaptam könnyem kicsordult és az a meglepetés... hogy most akkor mivan? Én nem csináltam semmit? Miért kaptam ezt?  Aztán a második másodperben már dőltünk a röhögéstől, mert egyébként elég vicces helyzet volt. Percekig nevettünk, közben meg mondtam anyukámnak, hogy ezt most azonnal vegye le egyedül mert én nem segítek tovább, és eszébe ne jusson megvenni! :)