Demostaztán már tényleg ősz van! Reggel kell a bundabugyi, vastag zokni, és akár egy vékony kesztyűt is elviselnék a 6-8 fokban. Délután meg lehetne fürdőruciban napozni a parkokban. Természetesen a délutánokkal nincs is semmi bajom. A reggelekkel viszont nem vagyok kibékülve. Nem túl kellemes töksötétben olyan csöndesen összekészülni, hogy a többieket ne zavarjam fel. Lábujjhegyen kutatok a szekrényben, fiókban, tapintásra döntöm el, hogy mi vegyek fel. Ebből aztán néha az jön ki, hogy világosban rettenetesen érzem magam. Vagy valami képtelen összállítást fogok ki, vagy kifordítva van rajtam a ruha, esetleg az elejét húzom hátulra. Reggelenként mikor a buszmegállóba igyekszem, még világítanak az utcai lámpák. Ma eszembe jutott, hogy akkor lesz csak az igazi, amikor majd  esik az eső. Remek lesz, tudom. Azt sem szeretem, hogy büdi vagyok. Ha gyalog megyek, a fagyási sérülések elkerülése végett muszáj kicsit kapkodni a virgácsaimat. Naná, hogy izzadok. Végül már büdösen szállok fel a buszra, és jó esetben a Petőfi hídig megszáradok. Többnyire van ülőhely. Többnyire. Most délután senki nem ül mellettem, viszont időnként sikerül kifogni egy-egy nagyobb feneket, ami átlóg az én térfelemre. Ma reggel pl. két megtermett fiatalember között ültem. Mindkettőn farmer és dzseki, fülhallgató, egész rövidre nyírt haj. Úgy érezhettem volna magam, mintha két testőr ült volna mellettem. Főleg, ha nem aludtak volna mindketten olyan édesdeden, nyitott szájjal. Jó lenne kiérni a korábbi buszhoz, biztosan kevesebben vannak, de fáj hajnali 6 előtt indulni otthonról.
Persze van azért jó is... napkelte előtt rózsaszín-piros csíkot húznak a repülők az égen.