Ballagok a gyerök mellett (hiába van rajtam a legmagasabb sarkú cipőm, így is vagy 6 centivel magasabb nálam). Miután kikerüljük az éppen gazdiját sétáltató, aprónál is kisebb, tündibündi kardigános yorkit, csendesen megállapítja: még azt sem mondhatom rá, hogy óriáspatkány. 

Előre szólok, szarügy következik. Megviccelt a kutya. Pár hétre ugyanis kutya- és virágpesztra lettem. Vagyis lettünk, mert délután a kisnőci is sétáltat.

Szokásos menetrendünk, hogy este átcaplatok érte, letekerek egy tasakocskát, azt a zsebembe helyezem, fejemre sapka, őrá hám és indulás. Egy pisi meg pár kör séta után kábelezés, tasakocskahasználat, kutyagumitartó, hazaséta, tisztálkodás vacsi stb...
És ez pontosan így ment minden nap. Kivéve a tegnapot. Ugyanis alig értünk az első füves részre, már be is gömbölyödött és termelt is egy adag tasakbavalót. Gondoltam, akkor a mai megvolt. Összeszedtem, igyekeztem hermetikusan lezárni aztán csak vittük, vittük magunkkal. Végre odaértünk a kutyagumi lerakóhoz, aholis én gondosan elhelyeztem a csomagot és örvendeztem, hogy végre megszabadultunk tőle. Kb. ugyanekkor, a kutyuka, 2 méterrel odébb, újra gömbölyödött és legyártott egy újabb rendes adagot. Én meg ott álltam tökteljesen eltasakocskátlanodva. A helyszínt nem mertem elhagyni, tudtam, ebben a sötétben többet sose találok vissza. Egy pillanatig sóbálványként álltam, nem tudtam mi lesz. Tiszta szerencse, hogy a zsebemben találtam papírzsepit bőven. Azért miután hazaértem, a kesztyűmet kimostam. :)
 

Nem mondhatom, hogy agyilag magasan kihasználom adottságaim. Úgy általában sem. A napokban pedig totális lepukkanás következett be. Pl. 1 egész délután és a hozzá tartozó este ment rá, hogy kitaláljak egy nevet az új postafiókomnak. Annak, amit a regisztrálások esetére tartok fenn. Mi lett volna, ha a fontos levelezésemnek akarok új fiókot. Bár... annak bizonyára nyomós oka lenne, akkor pedig nem volna olyan nehéz a névcsere.

Tegnap mi -ketten a kicsivel- sétáltattuk szüleim kutyáját. Naaaagyon kedves kutyuka. Csak kissé túlpörgi magát. Nehéz leállítani. Rossz kulcsot vittem, a szomszéd nénihez kellett felcsöngetni, hogy bejussunk a lépcsőházba. A séta végén azt gondoltam, hogy majd felszaladok a jó kulcsért, addig kisnőci elbír a négylábú fergeteggel. Míg visszafelé jövet a liftet vártam, látom, hogy állnak a játszótér mellett, akár a kisangyalok. Mire leértem a lépcsőház aljába, a kutyát csak villanásnyi időre láttam hol itt, hol ott felbukkanni, mögötte az én drága kis leányom igyekezett felvenni a tempót, teljesen esélytelenül. Épp anyukámat nyugtattam a telefonban, hogy a kutyát kivittük, pisilt, és minden oké. Telefon eldob, kutya elkap. Vesztére éppen az én lábaim között próbált átsuhanni. Tehát. Állok szorosan összezárt lábakkal, kutya ficánkolva szabadulni igyekszik. Szorult helyzetünket súlyosbítja a hám teljes hiánya. Mármint a kutyáról. Még sosem raktam fel rá. Még sosem fogtam ilyesmit a kezembe. Csak legyen rákapcsolva, hogy vihessük haza, aztán majd nyugodt körülmények között rendezzük a problémát... gondoltam én, miközben ezerrel igyekeztem összekapcsolni a csatot, hogy tűnhessünk már az út mellől. Elég furcsán állt rajta a hám, de sikerült ráakasztani a pórázt és ki sem tudott bújni belőle. Szépen hazaballagtunk anyukámék lakásába. Leraktuk a rosszcsontot, levettem róla a pórázt is, hámot is. Próbáltam kicsatolni, de sehogy nem jött össze. Akkor vettem észre, hogy (sajnos) csak egyféleképpen lehet (elvileg) összedugni a két műanyag csatot. Nekem azért sikerült a másik irányból is. :) Erős vagyok. És okos. Főleg okos. Meg erős. Hát akkor ennek tudatában neki lehet állni szétcincálni a helytelenül összedugott részeket. Megpróbáltam. Eleinte koncentrálva, figyelmesen, erőt összpontosítva. Később dühösen erőlködve, vörös fejjel mérgelődve, majd elkeseredett utolsó energiával. Nem ment. Ekkor került képbe az olló. Gondoltam, hátha. Majd én jól beszorítom az ollóval az egyik oldalon, és akkor nyomni már csak a másikon ke.... francbafrancbafrancba! És fenébe! Csorog a szomorú piros vérem a centinyi vágásból. Kicsilány közben a széken gubbaszt, meg sem mer szólalni. :) Mindegy. Vér lemos, irány haza. Magunkal vittük azt az aljas hámot is. É.P. úgy másfél perc alatt visszacsinálta. A vágás a középső ujjam hajlatában húzódik, vízszintesen. Fáj, ha behajlítom. Ezért állandóan egyenesen tartom. Ha másra nem is tudom használni, legalább jól tükrözi a lelkiállapotom... :)

off