Belefeledkezel (néha meg is unod csöppet), aztán ha hirtelen vége szakad, (kisebb-nagyobb) hiányérzeted támad.

Az orvosnál

Rendelő. Ajtón be, kedves doktornéninek litánia előad, az én kartonom itt van, de még sosem voltunk orvosnál, nemrég költöztünk, a gyerök beteg, úgy tudjuk nem kell kikérni a papírjait, iskolában sem volt, mileszmost? Kedves doktornéni kedvesen bólogat, hogy a következő ajtó mögöttihez tartozunk. Sor kivár, ajtón be, litánia előad (igen, az egészet). Kedves doktornéni kedvesen bólogat, hogy ő megvizsgálja, de nem vállal gyereket, menjünk a gyerekorvoshoz. Gyerekrendelő. Ajtón be, kedves doktornéninek litánia elő, kedves doktornéni kedvesen bólogat, hogy a másik ajtó, mert ez itt a tanácsadás. Sor kivár, ajtón be, litánia.... és végre jó helyen voltunk.

Az irodában

Papírok határidőre készen, leadtuk. Másnap reggel ott hevert az asztalomon. Nem írtam alá, de majd most mindjárt jó lesz. Aláírás után visszavittem, leadtam. Mire újra betettem a lábam az irodába, megint ott hevert az asztalomon. Leadtuk, alá is írtuk, de nem betűkkel kel jelölni a papíron jelölni, hanem ikszekkel. Ikszelés, aláírás után elsuhantam és visszamentem. Adnám át, mikor észrevettem, hogy otthagytam az összes csodás harmadik, helyesen kitöltött példányt. És akkor nagylevegő, és még egyszer utoljára: le a papírokért és fel a papírokkal. 

A postán

Értesítő jött levélről. Postára be, sorszám, várakozás. Itt még aszittem. A postáskisasszony elvette, megnézte, megállapította, hogy ezzel a másik ajtón kell bemenni, de az jó, merott nincs sorszám. Átballagtam. Sorszám télleg nem volt, csak harmincketten előttem szép kígyózó sorban. Várakoztam és még mindig aszittem. Végre én következtem. A postáskisasszony elvette, megnézte, megállapította, hogy nincs rajta név. Kutatta, kutatta, közben mögöttem csak nőtt a sor. Meglett. megnézte, megállapította, hogy a borítékon sincs név. Hangosan kiabálva megbeszélte a kolleganővel, hogy nincs név, csak a (és itt mondta a pontos címünket). A másik visszakérdezett, de mi a név? Erre újra előadta a műsort. Problémáztak még előttem néhány percig, aztán mikor már mindenki pontosan tudta, hogy hova kellene mennem (haza), elment a főnökéhez. A sor már kétszer olyan hosszú volt, mint amikor beálltam a végére, én pedig csak azt sajnáltam, hogy nem kértem vissza azonnal a személyimet, mert már rég otthon lehettem volna. Meg a sor is. Végre visszajött és közölte, hogy: m-m, nem lehet, nem engedi a főnök, visszamegy. És akkor végre ő is visszaadta a cuccomat és ha üres kézzel is, de mehettem. 

És ez mind mind belefért egyetlen örömteli napba. 

Nemnem, nem az a bosszantó, hogy hány száz kilót pakoltunk arrébb hányszor. Hanem az az igazán bosszantó, hogy szervezetlen volt az egész, és egyszerűen robotnak néztek. Mert ha tisztességesen tájékoztatnak, vagy kiosztják feladatnak, akkor nincs gond. Tudjuk, hogy két hetünk van mindent otthagyott cuccot összeszedni, átválogatni, szemétbe, zúzdába, irattárba tenni. Megszerveztük volna. De így...  

Eh, nincs is kedvem leírni. Lényeg, hogy duplán kellett átrakni a cuccot, és amíg tartott, minden nap megszakadtunk. 

Na és, hogy miket találtunk... 

 Tegnap nem tudtam volna indulat nélkül leírni egyetlen szót sem, de végül nem ezért maradt el a bejegyzés, hanem mert elaludtam. Még ma is sajog minden porcikám. (nem izomláz) A kezeim is eléggé fájnak, az ujjaim is, a hátam végig, a csípőm, térdem, vállam, de még a nyakam is. És ahogy a tegnapot végiggondolom, újra kezdek mérges lenni. Úgyhogy inkább csak: IMÁDOM A HIVATALT!

Tegnapelőtt őrületes sütiehetnék tört rám. Egész délelőtt az járt a fejemben, hogy milyen csodás lenne valami fincsi kis csokis sütike, jóféle csokikrémmel, puncsfagyival, pörkölt mandulával… esetleg diófagyival. Vagy málnafagyival. Vagy egyefene, lehet vaníliafagyi is. (idevele de azonnal) Szerencsére a szokásos napi tennivalókon kívül is akadt dolgom, öt percem sem akadt sütizésre. Végre kitölthettem a cafeteria táblázatot, talán talán lesz is belőle valami talán, aztán telefonáltam is sokat ezügyben. Többet nem tehetek a megvalósulásért, esetleg majd megpróbálok imádkozni. Szabiügyeket is egyeztettem, de a nap csúcspontja a villanyszerelés volt. Eredetileg egyszerű izzócserét óhajtottam végrehajtani, miután a többiek reggel említették, hogy a mosdóban és a zuhanyzóban is csak nagy sötétség van, hiába kapcsolgatnak. Becipeltem a létrát, felmásztam (természetesen magassarkú papucsban meg rövidke szoknyában, ahogy kell) és nem estem le. Viszont ahogy levettem a búrát, az izzó már repült is. Jó nagy hanggal robbant szét, a mosdó és a fal közé szorulva. Kicsúszott a számon egy általam ritkán használt szófordulat, mert egyik kolleganőm a létra mellett állt. Megijedtem, de szerencsére az üvegszilánkok nagy része a mosdókagyóba repült, ő nem kapott belőlük. A foglalat szűkítőjét (vagy izé, nem tudom mi az a kis fémbigyó, amit a kerámiamenetbe helyeztek) a törött izzóról szedtem le és mivel simán elfordult, vagyis inkább lötyögött, elég sokáig tartott, mire az új égőt be tudtam csavarni úgy, hogy ott is maradjon. A következőt már pillanatok alatt kicseréltem, és lefelé jövet csak majdnem estem. Hát... mit mondhatnék még, ügyes vagyok.

Ja, és tegnap reggel édesség gyanánt (jobb híján) kakaóscsigát reggeliztem.
 

"fekete férfi félcipők forgalmazás felfüggesztésének feloldása"