kert
És íme az idei összes gyöngyhagyma. :) Tudom. De sokkal kevesebb is lehetett volna. Teszem azt összetúrják a veteményest a vaddisznók, vagy elveri a jég, vagy ilyesmi...
Gondoltam elmesélem, hogy mekkora borzasztóság ért rögtön azon a napon, mikor É.P. elutazott és megkezdtem 10 napos szalmaözvegységem.
"Elég felületes alvás volt az a 3 órányi, de boldogan húztam a lóbőrt, majdnem hétig. Tudod milyen amikor arra ébredsz, hogy szameg,de elaludtam! Hát így ébredtem. Tudtam, hogy máris elkéstem, nem is kicsit, mégis hiába próbáltam gyorsan elkészülni, még lassan se nagyon ment. A buszon is ájulásszerű alvás tört rám, csak egyszer ébredtem fel a mögöttem ülő bácsi rettenetes köhögésére. Mikor másodszor is kinyitottam a szemem, máris a Petőfi hídnál álltunk. Felkaptam a táskám, kabátom és leugrottam a buszról. Két lépés után hirtelen hiányérzetem támadt (nem, kivételesen nem rólad van szó). Egy minutummal odébb már azt is tudtam, hogy a telefonom a buszon maradt. Leesett az ölemből. Jajj! Gondoltam kb. 123ezerszer. Szedtem a lábam, kirohantam a Népligetbe. Előbb az ügyfélszolgálatost vegzáltam, aztán a forgalomirányító férfiút. Próbáltak unottan segíteni, és csak kicsit néztek hülyének, mikor határozottan állítottam, hogy nem a kék buszon utaztam, nem is a fehéren, hanem egy nagyobb fehér buszra szálltam fel, vagyis nem arra, ami bent áll. Térültek fordultak közben a sofőrök mellettem, s a kérdezgetések során meglett végül a nagy fehér is. A sofőrbácsi fel is vitt az üres buszra de hiába csörgettem (nem a sofőrt), nem volt már a buszon. Nagy szomorúan bebattyogtam hát a többiekhez és elújságoltam a hírt. Próbáltak segíteni, rengetegszer hívtuk a számomat, még sms-t is küldtem a kedves becsületesnek, de semmi válasz. Lesújtva és némán ültem egész délelőtt, kivéve mikor épp telefonáltam. Hol a pályaudvarra, hogy nem adták-e le mégis, hol meg a telefonomra. Nem tudtam eldönteni, hogy letiltassam-e a számot. Ugyan nem vették ki a kártyát, mert kicsörgött. De mifenéért nem vették fel? Délután érkező kolleganőmmel nem volt kedvem beszélni, nem is mondtam neki semmit. Persze a többiek elmesélték mi a helyzet, ő meg intézkedős, úgyhogy azon nyomban intézkedni kezdett. Felhívott, és basszus, neki elsőre felvették! Nem tudtam az egészről, csak látom, hogy jön felém, dumál. Rettentően meglepődtem, meg bosszantott is egy pillanatig a dolog. De azért mégis inkább boldoggá tett. A kedves becsületesekkel megbeszéltük, hogy mikor meg hol vehetem át, és irtó nagy szerencsémre (kész csoda) éppen ittenik voltak, méghozzá innen a szomszéd utcából. :D Hazafelé vettem egy kis ajándékot, aztán kikuncsorogtam apukámtól, hogy jöjjön el velem. Kocsival összesen ha 3 percig tartott az út. Ott volt a bácsi, akire a buszról emlékeztem, meg a felesége is. Behívtak, ezerszer megköszöntem, átadtam, szabadkoztak, hogy nem azért, én mondtam, hogy tudom és nagyon örülök… és normál esetben itt vége is lett volna az egésznek, de tudod, apukám az a kvaterkázós típus, és hát elkövettük azt a hibát, hogy a konyhában leültünk az asztalnál. :) Így aztán a továbbiakban megtudtam, hogy a bácsi azért köhögött annyira a buszon, mert időnként vizesedik, mert volt egy bypass műtétje bő két éve, azóta is mindenfele járnak kontrollra, meg kezelésekre. Most is épp odavolt. Na akkor megbeszélték, hogy apukámnak is volt kb. akkoriban ugyanez, aztán részletesen végigvették hogy kinek mennyiszer mennyit csapoltak, hol milyenek az orvosok, az összes kórházat ahol ebből kifolyólag megfordultak, a kosztot, a személyzetet, az épületet, a települést. Majd itt a néni is bekapcsolódott, mert neki is volt már egy infarktusa, aztán közben véletlenül kiderült, hogy ugyanaz a keresztnevük mint a szüleimnek, és ezen nagyon nevettem magamban. :) És aztán még hosszasan tudták volna a világ dolgait sorolni (hiszen pl. a kutyatémát nem is érintették, pedig a házban egy nagyon helyes puli is volt, akit alaposan megdögönyöztem), de akkor én szívtelenül azt mondtam, hogy menjünk, mert már 7 óra volt, és még nem jártam itthon. :) Kb. 10 perccel később azonnal elindultunk, közben boldogan szorongattam a telefont. "
December...
És lesz London, és lesz Chicane és É.P. és Nm és boldogság és szeretet és újra megváltozik az élet. Ugye? Legalábbis. :)
Juhéj!!!
Hhhhh....
És most itt ülök egy kádnyi rózsaszín habos forróvízben. Az egy kissé lelombozott, hogy elfogyott a joghurt, de feltaláltam magam, a müzli pedig ananászlével is nagyon nagyon kellemes. No és van egy pohár jéghideg víz is itt a kád mellett. Végre az a kósza légy is kiszédült a fürdőszobábul. Körülnéztem, tényleg nincs itt. Az a helyzet, hogy már majdnem rend van a gyeröknél! De igazi rend. REND. Ahol mindennek megvan a helye, kényelmes és átlátható rendszerben. Ilyen utoljára egy éve történt. Azóta mindig csak jött a szöveg, hogy rendet kéne rakni egyszer, a gyeröknél meg csak gyűlt a szemét. Mert az a drága mindent szeret eltenni, hogy az még majd erre meg arra. Aztán csak bekerül valahova, és onnan annyi. :) Csak tárolódik és már csak a rendrakás segítheti lakáson kívülre. Ó! Csodás dolgokat éltem meg ma, az biztos! És ez volt a sorban az első. Eleinte csak én pakoltam. Nálunk a nagy és igazi rendrakósdi egy mégnagyobb rendetlenséggel indul. Mindent lepakolok mindenhonnan, és mikor már be se lehet menni a szobába, akkortól hivatalosan is kezdetét veszi A rendrakás. Káoszból szobát teremteni igen remek érzés. Csak elég fárasztó. :) Először úrrá lesz az emberen a reménytelenség. Az én számon is kicsúszott a kupac fölött, hogy ide már csak a gyufa hiányzik. Aztán másfél zacskó szemét után kezdenek körvonalazódni a dolgok. Először persze a könyveket kell rendszerezni, azok nem heverhetnek a földön. Aztán a társasjátékok jönnek. Ezzel a nagyobb, látványosabb rész készen is van. Itt jöttek a gyerkekek. Eddig nem segíthettek, mert nem volt kedvem minden vicik-vacak újbóli dobozba/polcra helyezéséhez. És ekkor történt a második csoda. Az én 10 és fél éves fiam sajátkezűleg dobálta ki a felesleges semmirejó cuccokat. Hogy ezt is megértem! Nagy öröm! :) Innentől mint három Hamupipőke válogattuk a legot, a fémépítő csavarjait, és egyéb építős szetteket, szorgalmasan, kimerülésig. A a harmadik csodát -legjobbat- hagytam a végére. Kimentettem néhány értéktelen papírlapot... ezeket jól elteszem, és majd később megkapják. Talán. Vagy majd egyszer megtalálják.