Múlt pénteken felvilágosítást tartottak az osztály leánytanulói részére, ahol is leánykám boldogan újságolta, hogy neki ezt már elmesélte anyikája. Ez eddig teljesen oké. Péntek délután óta egyfolytában sutyorgunk -mi lányok-, mert állandóan kérdeznivalója akad. Vagy megállapít dolgokat. Sőt! Időnként inkább kinyilatkoztat. Értem én, igyekszik a lehető legjobban felkészülni és igazán édes, csak ez foglalkoztatja. Több mint három nap a témában. Kezdek besokallni. :)
A lányom ma kérdésekkel árasztott el. Teljesen önállóan. Ő volt kíváncsi és engem kérdezett. :) Éljen! Emlékszem, én nem kérdeztem. Kölcsönkaptam a gólyahozzát. Anyukám látta nálam. Kérdezte, hogy olvastam-e és értettem-e belőle mindent. Természetesen rávágtam, hogy értettem, pedig még azt sem értettem, hogy mennyi mindent nem értek belőle. Most nagyon boldog vagyok, hogy a lányom csak úgy kérdez és főleg, hogy engem kérdez. :)
Tegnap délelőtt, találtam egy bugyit az utcánkban. A földön hevert.
Azóta eltelt egy nap... tegnapelőtt 10 óra körül indultam a városba. Az ominózus ruhadarab -a szomszéd ház előtt- az útteseten hevert. Eldobva vagy elveszítve, nem tudom. Előítéleteim vannak. Szokás szerint. Fekete bugyi. Illetve bugyinak csúfolt izé. :) Én nem szeretem ezt a fazont. Eleje apró háromszög, rajta strasszból kirakott szív, a többi csak pánt. Úgy hívják a nevét, hogy zsinórtanga. Igen-igen kevés nőnek áll jól. Szerintem. Vagy mégsem. Valószínűleg csak számomra tűnik így. Nekem is van 2db hasonló a fiók legmélyén. Úgy kaptam (Sosem gondoltam, hogy anyukámtól kapok ilyesmit és fogalmam sincs milyen meggondolásból válaszott nekem épp ilyet.) de egyáltalán nem tervezem a használabavételét. Egyébként bugyimániás vagyok. Öööö... azt hiszem, az vagyok. Ha 70 bugyi (+/-5) hever a fiókban az már mánia? Nem nagyon emelkedik a szám, mert állandóan cserélődnek. Mindig vannak kedvencek, némelyik egész soká marad, és van amelyik csak 2-3 hónapig bírja. Vagyis én addig bírom. De elhagyni még sosem volt szerencsém egyiket sem. :) És még egyet sem kellett eldobnom azért, mert letépte rólam valaki. Ezt néha kicsit sajnálom. Á nem mégsem. Most, hogy végiggondolom; nagyon sajnálom. :) Kedvencem a francia fazon, lehet hosszabb/rövidebb szárral, csípőig éppencsak, vagy akár derékig is felérő. Csupacsipke, selyem, pamut, kevertszálas, ritkán sportos, inkább rafinált. Nyáron rendszerint tangára váltok a meleg és a vékony ruhák miatt, bár engem igazán nem zavar, ha szemmel érzékelhető vonal húzódik a fenekemen. Az úgynevezett hagyományos fazon az egyetlen, ami teljesen kimarad. Azt nem csípem. Még mindig emlékszem rá, hogy középiskolában is mennyire utáltam. Túl laza ahhoz, hogy ne csúszkáljon, és túl sok benne az anyag ahhoz, hogy kényelmes legyen bármely helyre becsúszva is. Hogy ki milyen bugyit favorizál, attól függ, melyik áll jól. Hogy melyik a legelőnyösebb fazon, azt mindig az éppen aktuális alak határozza meg. (Nem az, amelyik lehúzza. :) ) Ez a néhány négyzetcentiméternyi anyag elárul ezt-azt viselőjéről, ugyanakkor -jól megválasztva- igen sokat takarhat, formálhat is ahol szükséges. Összefoglalva: a bugyi fontosságát, az általa takart részek indokolják. Minden alkalom, lelkiállapot és ruha más bugyit kíván, tehát a 70 bugyi (+-5) nem sok. Akkor pedig nem is mánia. Akkor pedig minek erről írni? :) A tegnapelőtti fekete bugyit nem igazán sajnálhatta/hiányolta gazdája. Még tegnap este is ott láttam az úttesten.
Ezt most ide be. Csak mert épp hallgattam.
Hát lássuk mivel is telt ez a jó kis hétvége.
Pénteken bő két órát várakoztam É.P.-re. Gondoltam majd plázázok egyet. :) Találtam a westendben a mozi mellett egy kicsi és viszonylag halk kávézót. Kértem egy kapuccsinót és elmerültem a könyvemben. Egész jó volt. Egy órácskára. Aztán kizökkentem és muszáj volt abbahagynom. Másfél óra. Alig vártam, hogy vége legyen. Ebből a szempontból igen szomorú, hogy nem ismerem a várost. Két és fél óra annyi mindenre elég, ha tudja az ember, hogy mik a lehetőségei. Fél órát késtem a táncról. De legalább az jól kikapcsolt.
Szombaton sokkal jobb volt a helyzet. É.P.-t hamarabb elengedték, így már háromra hazaértünk. Megsütöttem a palacsintát, meghallgattam a gyerkőcöket, ettünk aztán lefeküdtem aludni. Magam sem gondoltam volna, hogy röpke 2 perc múlva már húzom a lóbőrt. 8 óra előtt ébredtem. Bucira aludtam a fejem, ébredéskor azt sem tudtam, melyik bolygón vagyok. Gyerekek addigra már a mamát boldogították, É.P. pont akkor érkezett haza Nm-től. Következett némi készülődés, forgalmi vadászat, aztán este 10-kor már kedvenc fodrászomnál ettük a kolbászt/rétest/fagyit. Kicsit elbeszélgettük az időt, végül fél12-re értünk a WhiteAngel-be. Marcus Schulz-ot mentünk meghallgatni. Már buliztunk két éve az ő általa kevert műsorra, akkor nagyon tetszett, hát vártuk a mostani fellépését. Előtte Inpieces húzta a talpalávalót, méghozzá nem is rosszul. Őt is hallottuk már többször is, mindig élveztük amit csinált. Szóval bementünk a vájténdzselbe. A földszinten már akkor is sokan voltak, így végül az emeleten kötöttünk ki. Abban a pillanatban, hogy meghallottam az első hangokat permanens vigyor költözött az arcomra, amely a reggeli ágybaájulással tűnt csak el. :) Csak úgy élveztem a zenét, és mozogtam. Muszáj volt. :) Az egyetlen ami az éjszakában nem tetszet, a cigaretta volt. Szerencsére nem égtem ki. Iszonyú fáradtan, de nagyon jókedvűen ültünk be a kocsiba hajnali 3 után. Itthon még beugrottunk a Pingvinbe egy melegszendvicsre. (Ami külön megérne egy bejegyzést, mert azt kb. kétkilós kenyérből szeletelik, a sonkaszeletre sajtot reszelnek és úgy sütik meg, de szerintem még az a hagyományos szendvicssütő lehet náluk, mert istenien pirít és süt egyszerre. A tetejére gyakorlott mozdulattal hullámozzák a kecsapot és/vagy majonézt. Forró és utánozhatatlan! :) )
Kiváló redőnyünknek és a gyereknélküli lakásnak köszönhetően jó sokat tudtunk aludni. Délután két óra tájt érkeztünk a gyerkőcökért. Kaptunk jó kis rántotthusit hagymás krumplipürével, így az éhenhalást sikerült elkerülni. A lusta fiúk hazaautóztak, mi lányok meg sétáltunk egy nagyot. Ennek köszönhetően kiderült, hogy már a kicsi sem akar levelet gyűjteni (sehogyse akart, pedig nagyon szerettem volna rávenni :) ) Végigsétáltunk a kedvencparkon, dobogtunk a pavilonban (ezt talán utoljára csináltuk együtt. Amióta járni tudnak, rendszeresen elsétáltunk oda csak azért, hogy a pavilon közepén ugráljunk, dobbantsunk, kiabáljunk és hallgassuk a visszhangot. Aztán körbefutás szokott következni. Vagyis megfogtam a kezét valamelyiknek és elkezdem magam körül futtatni. :) Néha irányváltás, néha elszállás, ez a bevett módszer. Egyébként mindig jól jött ha várakozni kellett velük. :) ) ücsörögtünk kicsit a vaskorlátján, közben meg arról beszéltünk, milyen volt mikor kicsik voltak. Hazafelé a kicsilány jól belelépett egy nagy rakás kutyagumiba (igen, nálunk ezt még mindig így hívják :) ). Alig tudta letörölgetni a cipőjéről. Nagyon sokat nevetünk és valahogy ez az egész teljesen spontán átcsapott egy igen komoly felvilágosításba. :) Igazán jól jött ki, és az gondolom ennek éppen így kell lejátszódnia. :) Ez volt az első alkalom, hogy egész pontosan beszéltünk a lányos dolgokról, mindent nevén nevezve. Kacagva értünk haza - ezzel a kis közös titokkal - arra, hogy É.P. takarít. :) Azért persze egy kis nyugis dögledezésre rá tudtam venni (ebben igazán igazán jó vagyok :) ) Aztán nekiálltam az én lányos dolgaimnak. :) Végül mostam is, vacsora is lett, megöntöztem szegény szomjas virágaimat, rend van a konyhában és még mindig túl sok hangulatjelet használok. :)
Szerintem eredményes volt.