...

Bodzavirágból, bodzavirágból

hullik a, hullik a sárga virágpor.

 

Fönt meg a felhők szállnak az égen,

bodzafehéren, bodzafehéren.

 

Szállj, szállj, felhő,

pamacsos,

hullj le, te zápor,

aranyos,

hullj le, te zápor,

égi virágpor,

égen nyíló bodzavirágból.

 

 

 

Nemes Nagy Ágnes: Tavaszi felhők

"Nyílsz, nősz, becsukódsz, az életed

 

fekete gyöngy lesz.

Kár hogy nem dúdolsz, bodzavirág.

 

Kettesben mégiscsak könyebb."

 

 

 

Varga Katalin

 

Idén valahogy elfeljtettük ezt a mai ünnepet. Nem, nem úgy. Csak olyan Provolone módra... tudtam, csak nem sejtettem. :) De nem is vidám ez. É.P. délelőtt elment postára, mikor visszaért dolgavégezetlen, akkor jutott el a tudatomig, hogy ma, ma van. Anyukám apukámhoz ment a kórházba, hát ő is elfelejtette. Épp ezért akartunk gyertyát vinni a szülei sírjára. Az elmúlt 5 évben nem jártunk túl sokat a temetőben. Ez is eszembe jutott, ahogy az autópályán suhantak mellettem a fák. A csupasz ágak összemosódtak a sebességtől, mögöttük -épp a levéltelenség miatt- láthatóvá vált az ég. Mintha valami fekete mintás, ikeás függönyön keresztül néznék ki az ablakon. A nap már csak nyomait mutatta. A fák fekete sziluettje fölött sárgásszürke sáv húzódott keskenyen, aztán láthatatlan átmenet után egyszerre kékesfehér lett az egész, hogy elég hely legyen a szakadtszélű felhőknek. Gyönyörű és lehangoló este. Vagy inkább ráhangoló. Gyerekkoromban komoly halálfélelmem volt. Még ma is fel tudom idézni azt a feneketlen, mindent elnyelő sötétséget magamban. Persze már rá kell gyúrnom, de akkor nem kellett. Jött magától és nehéz volt megszabadulni tőle. Nem is jártam sokat temetőbe. Múlnak az évek, idén rosszul éreztem volna magam, ha meg sem próbálunk kimenni. Eszembe jutott apai nagyanyám. 16 voltam mikor meghalt. Vajon milyennek látna most, hogy felnőttem? És milyennek látnám én? Legjobban a hajára emlékszem. Csodásan selymes, vékonyszálú haja volt. Tökéletesen egyenletesen őszült. Mindenhol ugyanolyan arányú sötét és ősz hajszálak... és milyen jól lehetett formázni... tudom, mert minden héten én sütöttem be neki. Közben meg beszélgettünk. Ma is beszélgetnék vele...  Mire ideértem a gondolattal, a temetőbe is beértünk. Temérdek gyertya és nagyon sok ember. Atyaég! De régen jártunk itt! Annyira régen, hogy egyszerűen nem találtuk nagyszüleim sírját. Kétszer is felhívtuk anyukámat, aki kétszer is elmagyarázta, hogy ha szemből jöttünk be, akkor a nagy kereszteződés utáni második kisutcában van. Nem találtuk. Pedig én mindkét bejárattól tudom az utat. Talán a sötét... vagy nem tudom mi. Fél órát bolyongtunk, aztán inkább haza. Majd holnap kimegyek anyukámmal. És felírom, hogy jövőre odataláljunk. Itthon meg ittam egy pohár bort, ha már gyertyát nem gyújtottam.

 kicsit ide de nem nagyon