Tegnap nem tudtam volna indulat nélkül leírni egyetlen szót sem, de végül nem ezért maradt el a bejegyzés, hanem mert elaludtam. Még ma is sajog minden porcikám. (nem izomláz) A kezeim is eléggé fájnak, az ujjaim is, a hátam végig, a csípőm, térdem, vállam, de még a nyakam is. És ahogy a tegnapot végiggondolom, újra kezdek mérges lenni. Úgyhogy inkább csak: IMÁDOM A HIVATALT!

Céltalanul sétálgató tömegben sietni, elég bosszantó. Ezt egy pláza - korcsolya alá való - járólapjain tenni, az szívás küldetés.

A mozijegyekért mentem. Direkt kerültem, hogy az épület oldalában lévő automatából pénzhez jussak. Nem jutottam. Azért reménykedve csúszkáltam rohanva az emberek között a mozipénztárig, és mikor elkezdtem a kérdést még akkor is... de nem, nem lehetett kártyával fizetni. Újra át a plázán, a kisköves sétálóutcába, majd a pénzzel vissza, nyaktörő igyekezettel, mert még ebédet is kell... És akkor harmadszorra is végigvágtatni a plázán a pénztáros kisasszonyhoz, hogy a jegyekért jöttem. Két diákigazolványt kért. Azok itthon pihentek az asztalon. Kifelé menet inkább a lépteimre koncentráltam és örültem, hogy figyelni kell a kisköves sétálóutcán is. Később találkoztam egy régi-régi ismerőssel, így csak a kettő közötti perceket kellett kibírnom felrobbanás nélkül.

Azzal kezdődött, hogy nagyon nehéz volt bezárnom a kaput reggel. Egyik kezem tele a kesztyűimmel, másikkal próbáltam a riglit helyére nyomni. Ahogy lehajoltam a fejemet húzta a bukó, lábaim között a hátizsák, mert vigyázni kell rá, nem tesszük a földre. Közben É.P. már rég összekészülődött és türelmetlenkedett. Mikor még valami megjegyzést is tett mérgemben földhözvágtam a hülye hátizsákot. Azt hittem ezzel letudtam a napi kellemetlenséget. Munkahelyemre érve kiderült, hogy az internet újfent mesés állapotban van. Olyan holvolt, holnemvolt. Egész pontosan többnyire nem volt. Úgy kellett elcsípnem azt a néhány percet míg legalább a dolgozós porgramunk működött. Ráadásul ezen kívül, valamit elállítottak a gépemen. Azóta sincs hangom. Nem tudok zenét hallgatni. Ez nekem borzasztó. Délutánra majd szétrobbant a fejem és nem tudtam eldönteni, hogy attól van, hogy tehetetlen vagyok, vagy attól, hogy melegfront van. Hazainduláskor leejtettem a napszemüvegem, ami eltört. Majdnem sírva fakadtam. Ezt a szemüveget még '92-ben vettem. Szerelem volt első látásra. Nem is gondolkoztam rajta, pedig a havi pénzem harmadát kérték érte. Enyém lett s a kaloringen már büszkén mászkáltam vele a motorok között, vele néztem a futamot. Azon a napon már egész biztosan tudtam, hogy tökéletesen választottam és mindig vigyázni fog rám. Egész pontosan akkor jöttem rá erre, mikor egy pillanatra levettem. Délutánra járt, reggel óta a tűző napon töltöttük az időt. A pálya körül alig volt fa. Minden szabad bőrfelület piros volt rajtunk. Minden, kivéve az én szemeim környékét. :) Levettem kedves napszemüvegem és olyan volt, mintha még mindig rajtam lenne. :) Ez 1-2 napig sok mókás pillanatot okozott, de legalább tudtam, hogy tényleg jól működik. Azóta is hordom magammal. Állandóan a táskámban van, sosem volt tokja és még mindig jobb, mint bármely másik. Időnként persze eszembe jut, hogy jó lenne egy újabb (őt meg betenném a vitrinbe és meghagynám ünnepnapokra), néhány éve már próbálom lecserélni, de nem találtam még jobbat nála. Hát ezért lettem annyira szomorú, mikor láttam a földön törött kerettel. Hazaértünk után az volt az első, hogy É.P. megragasztotta (mégis van előnye a műanyagnak). Remélem több baj nem éri!

Még húsvét előtt történt, hogy kora reggel kimentem bevásárolni a nagyboltba. Jó negyedórás gyalogút. Szeretek így boltba menni, bírom az üres utcákat, reggeli illatokat. Vidám voltam, legalábbis úgy éreztem. Nem akarok másokat akadályozni, hát általában leállítom a bevásárlókocsit és úgy állok meg válogatni a polc előtt. Most is így tettem. Néhány perc után visszafordulok és ahol az "én kocsim" állt, ott egy pacák pakol be éppen. Mellette meg egy üres kocsi. Jamondom, akkor ez az. Ahogy odaértem megláttam, hogy nem egészen így van. Abban a kocsiban amit otthagytak nekem, egy szép nagy krumpli üldögélt és a fogórészén is volt egy ormótlan reklámtábla. Szóval a pacák meg a macája kicserélték a kocsikat. Tudom, hogy hülyeség, de én olyan dühös lettem, hogy legszívesebben mind a kettőt belegyömködtem volna a kocsiba, úgy, hogy a rácsok között jöjjenek ki. Úgy elborult az agyam, hogy meg is lepődtem rajta. Kicsit meg is ijedtem. Próbáltam ugyan a pacáknak szólni, de ügyet se vetett rám. Nem tudom mi volt velem, talán inkább a felgyülemlett feszültség robbant ki ezen a piszlicsáré ügyön, de rettenetesen kiakadtam. Nem a krumplin, az nem zavart, viszont ki nem állhatom azokat a randa nagy reklámtáblákat, amik miatt még az én kezem sem fér el rendesen. Csak akadályoznak és még az életben nem olvastam el mi van rajtuk. Mindig olyan kocsit választok, amin nincs. Ezen meg volt. És utáltam szegény kocsit meg a pacákot meg a trampli nőjét, meg az egész világot. Nagyon nagyon. Alig telt el öt perc és lenyugodtam. A krumplit visszatettem az övéi közé, a listámra koncentráltam. Újabb 10 perc múlva megint megláttam a pacákot, a nőjét meg a volt kocsimat. És akkor bosszút álltam. Ránéztem. Hosszan bámultam rá olyan csúnyán, ahogy csak tudok. 10 másodperccel később emelt fővel távoztam és közben csak vigyorogtam magamban. Meg magamon. :)

Tegnap meg úgy jártam, hogy muszáj volt már elmenni a nagybevásárlást megcsinálni, mert csak egy mezítlábas pizzát tudtam sütni vacsorára, aztán annyi. Se liszt, se cukor, se olaj, setöbbi. Semmi nem volt már itthon. Este szépen kisuttyantam, a kocsit megpakoltam, már majdnem végeztem, mikor aszongya a hangosbeszóló, hogy allo mars! A kedves vásárlók bevásárló kocsijukat hátrahagyva haladéktalanul hagyják el az áruház területét! Jajj nagyon elszomorodtam egy kicsit, mert ugye ez így elvesztegetett idő... és persze gondolom az áruházi dolgozóknak is rettentő öröm visszapakolni a polcokra. Valószínűleg bombariadó lehetett. A dolgozók is jöttek kifele azonnal és közben nézték a birka vásárlókat, akik halálosan nyugodtan álltak a pénztáraknál. Hát csak nem fogják komolyan venni ezt a hülyeséget! Na mindegy. Ma megismételtem és sikeresen teljesítettem a küldetést. Ugye most egy szinttel feljebb léphetek?

Az előző bejegyzésből úgy tűnhet, hogy tegnapelőtt nem volt rossz napom. Pedig de.  Kora reggel az én Édes Apukám meg az ő kis kórházi kitérője alaphangolt. Aztán következett a gyerekek feledékenysége folytán utánuk hurcolt ünneplőruha és tornacucc, anyukám rosszalló pillantásával körítve, majd a porban árválkodó bugyogó. Az idő is rátett egy lapáttal. (Bár inkább hajlok arra, hogy okkal ilyen szomorkás és hideg. Így legalább apukám nem kívánkozik ki a jó meleg szobából.) Bennem pedig már előző nap is bujkált a galád őszi takonykór. Mindebből kifolyólag, viszonylag álmatagon indultam melegítőt beszerezni. Töltöttem az időt. Minden osztályon körülnéztem. Vettem ágytakarót a kisasszonynak (naná, hogy rózsaszín) aztán a végzet a háztartási kütyük közé vitt. Itt sorakoznak a fínom üvegpolcokon az olyan hivatásos porfogók, mint gyertyatartó, aromalámpás és társaik. Balsorsom beteljesítvén roppant ügyesen megelmeltem egy kis mécsestartót párologtató tálkával a tetején. Francba, még csak nem is tetszett igazán. Soha nem tudom már megmondani miért tettem. Természetesen azt hittem (ha-ha!), hogy az egész egy darabból áll. Természetesen a teteje azonnal lerepült. Természetesen 478 darabra hullott a kőpadlón. Természetesen az eladónő lecseszett. Természetesen megsemmisülten álltam az áruház közepén. Természetesen kidobtam 1790 jó (akkor még jobb) forintot az ablakon. Természetesen az alját hazahoztam. Természetesen mélyen hallgatok azóta is az egészről. 

Oké, tudom, hogy még be akartam fejezni a tegnapelőttöt, de mikor a kölykök a második edzés után lekésik a buszt, akkor nem igazán tudok másra koncentrálni.

Hogy én mennyire örülök most a mobiltelefonnak!

Megnéztem egy magyar filmvigjátékot az imént. Annyira felidegesített, hogy hirtelenjében elkezdtem csúnya szavakat használni! Megnyugtatásul elolvasom az új bejegyzést és válaszolok a ma kapott levelekre. A végére biztosan átveszem a hangulatot és újra jól érzem majd magam.  Most egyelőre az jár a fejemben, hogy vajon a Hyppolit - és a többi régi film, ami nekem tetszik - szintén ilyen gagyi volt a maga idejében? Ugye nem?