Ja, tegnap érdekes dolgokat láttam. Reggel is, de főleg délután. A metrón egy vörös parókás nénit. Úgy állt a fején, mintha csak sapkát viselt volna. Ahogy a formából kivettem, az elnyűtt, seprűs darab, valaha kleopátra-frizurát formázhatott. Nem is láttam még ilyen vörös parókát. Eszembe juttatta kedvenc hosszúhajú babáimat. Azoknak nézett ki így a feje az első mosás-szárítás után. :) A villamoson meg magát Szerda királynőt láttam. Tökéletesen átlagos, fiatal nőnek álcázta magát, egy átlagosan aranyos kislánnyal lépett be a szerelvénybe. Engem viszont ez nem vezetett félre. Azonnal megismertem, hogy ő az, hiszen rajta kívül senki nem hordhat szerdán ilyen gyönyörű, számtalan flittertől csilli-villi, piros western csizmát. Csak úgy ragyogott a lába! A szeme nem annyira, talán megviselte az időjárás, vagy a tömeg a villamoson.

...hogy elég korán feküdtünk le és alig aludtunk bele az első álomba, mindjárt nem aludhattunk a másodikba, mert É.P.-t dolgozni ugrasztották. Az elmúlt napok során jól lefárasztottam magam, ez okozta, hogy nem bírtam megvalósítani a szolidarításból történő nyitott szemmel alvást, ellenben mély álomba zuhantam. Reggel egyedül ébredtem háromnegyed hatkor és szokatlanul hosszú időbe telt mire sikerült felfognom melyik bolygón vagyok, mi is történhetett és mit kellene tennem (a Földön, É.P.-nek be kellett mennie, nekem meg ideje volna munkába indulnom). Természetesen valahogy azért sikerült bejutnom a városba. Két megállót mentem a metróval, mikor igen hangos sziszegést kezdett hallatni a kocsi. Újabb két megálló után jött a metróvezető néni, derékszögbe hajtogatta a derekát, körbeszaglászott a kocsiban, futott még egy kört, visszajött újfent meghajolt és aszonta: ezt a kormányszelepet le kell selejteznem, a vonat nem megy tovább. Éljen. Ezt persze már nem ő mondta, ezt én tettem hozzá - itt a blogban-, hogy némi iróniával füszerezzem, az amúgy elég sótlan mondanivalóm. A mozgólépcsőn felfelé telefonos segítséget kértem, közben lefele ment egy lány, aki jobb kezével a korlátra támaszkodott, a balt meg csípőre rakta. Olyan érzésem lett tőle, hogy biztosan megy jól kiosztani valakit aki a lépcső aljában áll és addig is amig leér, még hergeli magát. Sikerült megtudakolnom milyen busszal érek be dolgozni, de aztán mégis működni kezdett az agyam és felderengett, hogy attól, hogy egy vonat nem megy tovább, a többi még járhat. Két mozgólépcsőzés fel, kettő le, és máris újra ott álltam a peronon. És láss csodát, a metró teljesen hétköznapi módon közlekedett. Én is úgy tettem, mintha mi sem történt volna. Bocsánat, ez baromi unalmas azt hiszem. De ma ilyen nap volt. Szokásos munkahegyek, szokásos csalódások, szokásos örömök. Viszonylag szótlan ez a nap. Jó lesz, ha véget ér.

szerdára  valók

Az éjjel csak néhány órát tudtunk aludni, É.P-nek dolgoznia kellett. Emiatt elaludtunk kicsit, késve indultunk, rohanni kellett és egész napom tompa fáradtságban telt. (Igen, ez volt a mentegetőzős rész) A motorról leszállva még hűvösnek éreztem a levegőt, a villamos megállójában viszont már levettem a pulóvert és szokás szerint táskámra aggattam. A mozgólépcsőn még a helyén volt, ahogy a metró jött, vidáman lengedezett, de aztán nem tudom mi történhetett. Talán az én szép piros, pihe-puha, termo és mégis kis helyet elfoglaló kedvenc pulcsim világot akart látni, mert pontosan mielőtt beléptem volna a kocsiba, könnyedén és puhán lecsusszant a táskámról. Le a mélybe. Rettenetes látványt nyújtott! Ott hevert a sín mellett, én láttam, és nem tehettem érte semmit. Egyszerre három dolog fordult meg a fejemben. Ki kellene onnan szedni, mi lesz a metróval, most, hogy az oda belehullott, és kinek kell ilyenkor szólni? Persze tudtam, hogy nem érnék el odáig, nem beszélve a helyzet veszélyességéről. És tudtam, hogy nem fog kisiklani tőle a szerelvény, inkább szanaszét fogja szaggatni. És nem késhettem többet, muszáj volt továbbmennem. De azért jó lett volna lehajolni és felkapni onnan. Egy fiatalember látta az esetet. Előttem szállt be s odapillantott mikor én sikkantottam, hogy hhhi... természetesen látta a pulcsimat is. Rámnézett és szinte észrevétlen megrázta a fejét. Nem tudom eldönteni, ezzel vajon azt akarta-e mondani, hogy meg se forduljon a fejemben utánakapni, vagy azt, hogy ehh, egy rakás szerencsétlenség vagyok és felelőtlen hp. 

Galád módon, az utolsó pillanatban rábeszéltem a kisnőcit, hogy süni helyett legyen a farsangon inkább Piroska. :) Süti- és jelmezkészítés nem ment volna ma. Neki van piros blúza, így csak gyorsan előkaptam a rövid piros szoknyámat szoknyának, a hosszút meg köpenynek. Kapott egy fehér kötényt, van kiskosara, nekem meg egy kétdekás borosüvegem, azt telefőztem neki teával, mellé fonottkalács, és már kész is. Mennyivel macerásabb lett volna egyenként szívószálakat ragasztgatni... Szerencsére nem okozott nagy törést a hirtelen váltás, a kis lelkéhez is közelebb áll Piroska, mint egy süni.

Végre már a kádban ülök, hosszú volt ez a nap, és egy csomó minden történt. Még nem is meséltem, hogy reggel, a wc és a radiátor kilyukadása között volt egy apró afférom. Ahogy a vilire felszálltam és hátranéztem, pillantásom összeakadt egy fiúéval. Egy pillanat volt csak, azonnal vissza is fordultam, de végig az úton magamon éreztem a tekintetét. Gondoltam, micsoda hülyeség, de aztán ahogy a mozgólépcsőn elhaladt mellettem, végigstírölt. :) És ez már egyértelmű volt. Láttam ahogy a másik irányba megy a metróállomáson. Nem különösebben érdekelt, mentem amerre szoktam és megálltam az oszlopomnál. Egyszercsak azt látom, hogy a fiú szép lassan elhalad mellettem, a kettővel arrébb lévő oszlopot megkerüli, majd visszacsorog és megáll majdnem velem szemben. Szerintem ez sem volt véletlen, mint ahogy az sem, hogy míg a szerelvény meg nem érkezett, addig engem nézegetett. Én direkt nem néztem rá. Beszálltam, ahogy a peronról mindenki. Kivéve őt. :) Vagyis jól láttam, a másik irányba akart menni eredetileg. Ezzel végül kiérdemelt egy barátságos mosolyt (amit viszonzott is), egészen addig, míg a kocsi ki nem gördült az állomásról. Utána egész metrózás alatt az járt a fejemben, hogy mennyi mindent láttam már utazás közben. Az is megérne egy bejegyzést. A metrón mindig lehet látni érdekes dolgokat. Mindig. Például amíg ezen tűnődtem, azon vettem észre magam, hogy bámulom egy kalapos férfi hátsó felét. A felső hátsó felét, egész pontosan a haját, ami hosszú copfban lógott úgy a derekáig. Nem volt gyönyörű vagy dús, igazán még csak szép sem, viszont élénk bordósvörös színben pompázott. Hogy mik vannak? :)