Tudom, tudom, egy hálátlan dög vagyok, de akkor is azt gondolom, hogy nem kell mindenkinek mac meg oesix. És különbenis, az a gép utál engem. Érzem. A mac-et amúgy sem gépelésre csinálták, különben a széle nem vágna mély árkokat az alkaromba. Ezenkívül ez a példány bele van esve É.P-be. Ez teljesen biztos. Ha ő ül le vele ugyanerre a helyre, akkor minden csodásan megy rajta, nekem meg nem engedelmeskedik. Najó, adok neki még egy esélyt, aztán ha hétvégén se szeretjük meg egymást, akkor inkább visszapakolom szépen az összes cuccom az én kedves kicsi régi gépecskémre. Jó az nekem, ha a lefele nyíl nem is működik.

Néhány hete jártak nálunk a gázt ellenőrizni. Az egész házat vizsgálták. Megnézték, bólogattak, elmentek. Esküszöm semmit nem mondtak, semmi papírt nem kaptunk. Ebből arra következtettünk, hogy itt minden rendben van. Hamarosan láttuk a kiírást, hogyne láttuk volna. (Mindig megnézzük mindegyiket, időnként mosolygunk egyiken-másikon, aztán meg azon amikor valaki pirossal javítja és osztályozza.) Elolvastuk, értelmeztük. Eszerint ahol gázcsőcsere lesz, gondoskodni kell a szerelő beengedéséről, mert a gáz nem játék. Teltek a napok, míg végül elérkezett a tegnap este. Hazaértem, csinálnám a múlt héten beígért tejbedarát, nincs gáz. Ja, téééllleg, hát ki volt írva, ma cserélik. Nem baj, akkor sütök. Sütő begyújt, közben rendrakás a szobában, aztán hazaért É.P., már 8 óra is elmúlt... kopogtatnak. Ki a fene lehet? És akkor benyomul a gázszerelő. Nem mondott semmi csúnyát, és mi sem mondtunk. Anélkül is olyan feszültség volt a konyhában hármunk között, hogy mérni lehetett volna. Ő szívott, mert senki nem volt nálunk otthon, mi meg bosszankodtunk, mert nem készültünk rá, hogy a forró sütőt ki kell venni (tiszta szerencse, hogy legutóbb nem lett visszacsavarozva), hogy a környékéről mindent el kell pakolni. Aztán végül oldódott a hangulat, csőcsere közben megbeszéltük a félreértést. Neki bosszantó volt, hogy vissza kellett jönnie, nekünk meg, hogy nem tudtunk róla. Nem jelentett volna gondot, hogy otthon legyen valaki aznap. Na mindegy, a nagy ijedtség elmúlt, a csövet kicserélték, ma meg hamarosan visszanyitják a gázt és újra ellenőrzik a bekötést. Én meg itthon maradhattam és alhattam egy picit tovább. :)

 Szeretnék leállni a cukorral egy kis időre. Valójában legjobb lenne mindenféle édessel leállni. Se cukor, se méz. Igazán nem könnyű feladat. Nehezebb mint leszokni egy sorozatról. Kb. olyan nehéz, mint Gombóc Artúrnak Afrikába jutni. Pár éve egyszer már sikerült és akkor tényleg jobban éreztem magam tőle, de most hiába igyekszem hónapok óta, mindig van valami, ami miatt halasztom. Elvileg ma végre belekezdtem, aztán, hogy csinálom-e rendesen, az úgy szerda körül derül ki. Már ennek az egy napnak is örülök, mert ha úgy alakul, pillanatok alatt meggyőzöm magam a dolog feleslegességéről, és boldogan adom fel az egészet akár egy ajándék pudingért, szelet szülinapi tortáért, potya gyümölcssalátáért, kis amerikai csokiért, vagy mert valaki meghív kávézni. Igen, az első hét a legnehezebb.

Tiszta szerencse, hogy nincs túl sok káros szenvedélyem amiről le kellene mondanom, mert lemondásban elég pocsék vagyok. Általában csak valami kényszerítő körülmény segít rajtam. Juteszembe, van mentségem (méghozzá egy mindenre tökkkéletes mentség), pont ma este olvastam, hogy a skorpió a szexhez ért csak igazán. Nahát. Mit számít ezután, hogy miben vagyok pocsék?

Mostanában hurcibálom magammal a gépet, de még csak egyszer vettem elő. A busz elindult, én komótosan kipakoltam. Kalapáltam szépen sorban a gombokat, közben meg arra gondoltam, hogy mennyire idegesítő lehetek a többi utas számára. A többi alkalommal csak lapult a táskában az én kis gépem. Na mindegy, holnap teszek még egy próbát. Ha megint nem visz rá a lélek, hogy elővegyem, akkor többet nem fogom cipelni.

Így már olvasható vagyok? Halványlila segédfogalmam sincs ám róla, hogy miért olyan mini a kész bejegyzés. Most változtattam. Nálam így néz ki:

Ugyehogy nem olyan. :)

Hol van az pont, amíg még nem válik az egész nyálasan érzelgős seggnyalássá?

Egész pontosan a bocsánatkérésre gondoltam. Kicsikét belegázoltam a barátnőm lelkivilágába. Kaptam tőle valamit a tegnapi (amúgy kissé egyhangú) banyazsúron. Meglepett vele és nagyon örültem neki. Aztán mikor hazaindult a társaság, a készülődés, öltözködés közepette egyszerűen ottfelejtettem az asztalon. És teljesen hiába minden kifogás, hogy elkalandozott a figyelmem, szelburdi és feledékeny vagyok (mert az vagyok), neki valószínűleg az maradt meg belőle, ennyit ér, hogy gondolt rám. Bánatos vagyok miatta, mert úgy éreztem mikor elköszöntünk, hogy neheztel rám. És annyira szánalmasak a ténylegek. Pedig. Tényleg!

Hogy éreztethetném vele, ami bennem van? Milyen egyszerű volna valami telepatikus úton átadni...  azt hiszem a megbeszélésen kívül ezt is megpróbálom. Egyébként meg remélem a legjobbakat. Nem szeretnék egy baráttal kevesebbet, így sincsenek sokan.

Nos, úgy tűnik minden oké. Írtam neki, ő válaszolt, nem haragszik. Juhéj! Örülök!

Mostmár egészen biztos, hogy én vagyok Vacskamati. Sajnálom azokat a szegény virágokat, akiket a karmaim közé sodor a végzet. Titokban azért reménykedek benne, hogy elviselik, netán túlélik rapszodikus természetem.

A virág meg! Uramfia! Szegény, szegény Vacskamati virágja! Azt hiszitek, törődött vele? Nem törődött. Azt hiszitek, öntözte? Nem öntözte. Azt hiszitek, kapálgatta? Nem kapálgatta. Azt hiszitek, rá is nézett? Nem nézett rá.

A virágnak odalett zöldje, sárgája, lilája, kékje, kornyadozott, fonnyadozott.

Egészen addig, amíg egyszer csak nagy mérgesen azt nem mondta Dömdödöm, hogy „dömdödöm”.

– Hallottátok? – mondta Ló Szerafin. – Dömdödöm azt mondta, hogy dömdödöm.

Hogyne hallották volna!

– Bizony nem gondozza a virágját.

– Bizony nem öntözi.

– Bizony rá se néz.

– Bizony hervadozik szegény virág.

– Bizony kornyadozik.

Így beszélt Ló Szerafin, Nagy Zoárd, Aromo, Bruckner Szigfrid, Dömdödöm és Szörnyeteg Lajos.

– Jaj, elfelejtettem – sápítozott Vacskamati. – Pedig az én virágom, Vacskamati virágja. Mindig tudtam. Ne haragudjatok.

– Hát akkor gondozd!

– Hát akkor öntözd!

– Hát akkor törődj vele!

A virág hervadt volt, fonnyadt volt, de biztosan nagyon dörömbölt akkor a szíve. Dörömbölt boldogan. Vacskamati meg nekiesett, öntözte reggeltől estig, estétől reggelig, kapálta naphosszat, csak úgy sercegett szegény virág gyökere.

És két nap múlva azt mondta:

– Öntöztelek, kapáltalak, két napja csak veled foglalkozom, mégis kornyadsz, mégis hervadsz! Mi lesz már! Tessék sárgállani, tessék zöldelleni, tessék lilállani, tessék kékelleni!

Na, erre megint összesereglett Ló Szerafin, Nagy Zoárd, Aromo, Bruckner Szigfrid, Szörnyeteg Lajos és Dömdödöm.

– Mit képzelsz – mondta Ló Szerafin –, hónapokig nem törődtél vele, és most azt hiszed, két nap alatt virulni fog?!

– Zöldelleni!

– Sárgállani!

– Lilállani!

– ékelleni!

– Dömdödöm!

– Úgy határoztunk – mondta Bruckner Szigfrid –, hogy elvesszük tőled a virágot.

– Jaj ne! – esett kétségbe Vacskamati.

– De igenis elvesszük!

– Dömdödöm – mondta ekkor Dömdödöm.

Csodálkozva néztek rá.

– Azt mondod, hogy kérdezzük meg a virágot is?

– Döm.

Megkérdezték hát a virágot.

– Akarsz Vacskamatinál maradni?

A virágnak szép virághangja volt.

– Igen – mondta.

– De hiszen nem öntözött!

– Tudom – mondta a virág.

– De hiszen nem kapálgatott!

– Tudom – mondta a virág.

– De hiszen rád se nézett!

– Tudom – mondta a virág.

– Aztán meg agyonöntözött.

– Tudom – mondta a virág.

– Agyonkapált.

– Tudom – mondta a virág.

– Sápadt lettél.

– Tudom – mondta a virág.

– Csenevész lettél.

– Tudom – mondta a virág.

– Akkor még miért maradnál nála!? – mordult rá Bruckner Szigfrid.

– Azért, mert szeretem – mondta a virág.

– Miért szereted? – háborgott Aromo.

– Csak – mondta a virág.

Vacskamati táncra perdült, ugrált a virágja körül, alig látott az örömtől.

– Meglátod, rendesen öntözlek, kapállak, törődöm veled ezután – mondta a virágnak.

A virág meg azt mondta:

– Hiszi a piszi.

És olyan boldog volt, amilyen még soha.

Na és ha még hozzáteszem, hogy ma megríkattam egy kisbabát is.... pfff... iszonyatos a mai nap!