Vasárnap megpróbáltam a konyhaművészetben kiteljesedni.
Közvetlenül kiteljesedésem (szenes hagymakockák) után, először új tapasztalatot tettem a súrolás terén (a szenes hagymakockák kizárólag a teflonbevonattal együtt hajlandóak eltűnni), másodszor a kis teflonserpenyőmet a kukába. Később újra megpróbáltam (feketére sült tészta). Az egyik kislábasom még ázik, remélem eltávolítható az aljáról minden fekete rész (úgy tűnik be kell szereznem egy olyan fényes súrológombócot, mert a szivacs nem használ)! Az előzmények ismeretében szerintem senkinek nem okozott meglepetést mikor bejelentettem, hogy a víz(el)forralás miatt a másik kislábasomat szépen újraedzettem. Ezután kivonultam a konyhából és be sem tettem a lábam oda többé. Egészen másnapig.
Nem is feltételeztem magamról ilyen előrelátást, de most már tudom, hogy szinte mindenre felkészültem. Erre pedig akkor jöttem rá, mikor rendrakás közben találtam 21 csomag sütőport.
Állandóan elfelejtem élesíteni a bejegyzéseket. Na nem baj, így most van még egy talonban. :)
Azt mondtam már, hogy pontosan október 24-én láttam az első puccos karácsonyfákat idén? A virágboltban vannak, teljes díszben. Sokkot kaptam azon nyomban mihelyt megpillantottam a kirakatot. Amikor pedig bekövetkezik az évi rendes első ilyesféle meglepetés, minden alkalommal borzasztó gondolatok követik. Hogy pl. ha most elkezdeném makacs rendszerességgel felszámolni a kuplerájgócokat és apránként takarítani a... mindent, akkor karácsonyra milyen szép rendezett és tiszta lenne a lakás. Szerencsére már ismerem a gyógymódot. Elég ha elmosogatok vagy kiteregetek (portörlés is remekül használ), máris múlik a lidércnyomás a buksimból.
Mondhatnám, hogy egy hét semmittevés van mögöttünk. De azt is mondhatnám, hogy egy hét család- és barátlátogatás. Vagy azt is, hogy egy hét a tervezett fürdőzés és kirándulás nélkül. Vagy azt, hogy a francba, miért pont ezen a héten nem fürdőzhettem és miért pont ezen a héten ment át rajtam meg a leányon az a vírus?
Asszem inkább csak annyit mondok: majd legközelebb...
A közvéleménykutató hölgy, aki tágranyílt szemekkel, jó hangosan kérdezett vissza többször is, hogy: negyvenkettő? De tényleg negyvenkettő? Aztán meg nem átallotta úgy folytatni, hogy azt hitte, hússzal kevesebb. És tényleg? NEGYVENKETTŐ? Még sose mondták, hogy nemnéz ki?
Nyilván kellene neki egy szemüveg amivel lát, de azért így is kedves volt.
2.
Tulipánhagymákat dugdostam a virágládákba. Szép kicsi narancssárga tulipánjaink lesznek. Már alig várom, hogy előbújjanak jövő tavasszal!
3.
Délután elmentünk leánykámmal egy táncos bulira. Aszonta a tancsinéni, villámcsődület lesz. Összejövünk, kis koreográfia, táncolunk egy jót, vidámság meg minden. Erre készültem. Úgy estünk be pár perccel az esemény kezdete előtt. És akkor valahogy az egész olyan furán jött ki. Megszólalt a zene, gondoltam akkor most: tánc! Sőt, még azt is gondoltam, hogy milyen vicces lesz az álldogáló emberek között mozogni, a zenét viszont pár másodperc után leállították. Vártam, hogy majd újra megszólal és akkor majd marháskodunk, ehelyett rövid beszéd végén felkonferáltak minket, mint műsorszámot. Dehát izé, kéremszépen én nem erre készültem! Újra jött a zene, és akkor az az érdekesség történt, hogy - bár a fejem határozottan nemmel szavazott a fellépésre - a lábaim vittek a többiek után. Eccercsak ott találtam magam a fellépők (egyik fele tanár, másik taníthatná) között, nézősereggel körülvéve. És akkor már nem volt visszaút csinálni kellett. Ambivalencia (szép dallamos szó). Az volt bennem. Tele voltam vele, közben meg úgy éreztem, ha már itt vagyok, megcsinálom. Meg úgy is, hogy nem győztem csodálkozni mi a fenét keresek én itt és egyáltalán, hogy jövök ahhoz, hogy szépen táncoló nők előadását lehúzzam? És még úgy is, hogy atyaég de profik, hát még a legegyszerűbb mozdulatokat is élvezettel előadják, nem csak úgy megteszik. Meg voltam szeppenve, a szívem kalapált. Aztán valahogy egyszerre elfogytak a lépések, vége lett a számnak, és ekkor következett a nap legjobb része. Odamenekültemszaladtam a leánygyerekhez, aki széles mosollyal várt. Megöleltük egymást és ez a drága büdöskölök azt mondta nekem: ügyes voltál anya, jól áll neked, hogy táncolsz, csak egy picit több szenvedéllyel csináld! Vigyél bele egy kis életet, ahogy a többiek. De tökjó voltál. (ugyehogy ez a legjobb rész?) Én meg csak olvadozni tudtam. :)
Oldalt gyűlnek a tiszta bögrék-poharak-tányérok, hátam már görbére hajlott, kezeim kiáztak. Csak mosogat, mosogat... Gyerök odalép mellém. Szegény anya - mondja - hát igen, ezt nem lehet befejezni, csak abbahagyni. Majd kinyitja a szekrényt és elővesz egy újabb bögrét.
Annyira elég nekem az a háromnapos migrén... Igazából azt se kértem, de legalább már ismerem. Namost viszont nemelehetne-e, hogy ezt a borzasztó szédüléses csodát már ne kapjam meg mellé?