Pénteken busszal kellett hazautaznom. Éppcsak elértem, amint megkaptam a visszajárót, a sofőr már indított is. Ülőhely persze már nem volt és kb. a harmadig székig jutottam. Ott állt egy fiatalember, ki a mellette ülő leánnyal beszélgetett. Elég jól kitöltötte a folyosót, azért mögépillantottam, és úgy láttam, hátul is állnak középen. Gondoltam, akkor nekem itt teljesen megfelel, jó, hogy egyáltalán felfértem, és a többi három megállóban biztosan lesz aki lemarad, ha már most tele vagyunk. Szöszöltem még kicsit, zenét raktam a fülembe, elővettem a telefont a táskámból, ekkor a fiatalember nagyon előzékenyen felajánlotta, hogy a táskámat felhelyezi a polcra. Igazából én is felérem, de udvarias volt, hát megköszöntem neki. 3 perccel később meg már félig aléltan hevertem a karjaiban. :) Vagyis az úgy volt, hogy pont csak egy kézzel kapaszkodtam, a sofőr pedig hirtelen indult a zöldnél. Az egyensúlyom sehol, pedig rettentőnagy szükségem lett volna rá. Kerestem is, az esés előtti pillanatban egyik, majd miután minden mindegy volt, mindkét kezemmel. Szerencsére a körülöttem lévő összes kedves utas próbált segíteni, azaz mind utánam kaptak, miután ledózeroltam először a mellettem ülő bácsit, aztán a fiatalembert. Mint egy tekebábu, amit elütött a golyó. Megszédül, tesz egy kört, hátha sikerül visszaállni, végül csak elterül. Teljesen tehetetlen voltam. Tiszta szerencse, hogy állt mellettem valaki, különben a padlón végzem, tele kék foltokkal. A következő percben elértük az első megállót. A mellettem álló fiú odahúzódott a széksorhoz, hogy helyet adjon a felszállóknak, és csak ekkor vettem észre, hogy közvetlen mögötte nincs is senki. Lekaptam a táskám és hátrasompolyogtam.

Már kezdem érezni, milyen lesz újra busszal munkába járni.