...hogy elég korán feküdtünk le és alig aludtunk bele az első álomba, mindjárt nem aludhattunk a másodikba, mert É.P.-t dolgozni ugrasztották. Az elmúlt napok során jól lefárasztottam magam, ez okozta, hogy nem bírtam megvalósítani a szolidarításból történő nyitott szemmel alvást, ellenben mély álomba zuhantam. Reggel egyedül ébredtem háromnegyed hatkor és szokatlanul hosszú időbe telt mire sikerült felfognom melyik bolygón vagyok, mi is történhetett és mit kellene tennem (a Földön, É.P.-nek be kellett mennie, nekem meg ideje volna munkába indulnom). Természetesen valahogy azért sikerült bejutnom a városba. Két megállót mentem a metróval, mikor igen hangos sziszegést kezdett hallatni a kocsi. Újabb két megálló után jött a metróvezető néni, derékszögbe hajtogatta a derekát, körbeszaglászott a kocsiban, futott még egy kört, visszajött újfent meghajolt és aszonta: ezt a kormányszelepet le kell selejteznem, a vonat nem megy tovább. Éljen. Ezt persze már nem ő mondta, ezt én tettem hozzá - itt a blogban-, hogy némi iróniával füszerezzem, az amúgy elég sótlan mondanivalóm. A mozgólépcsőn felfelé telefonos segítséget kértem, közben lefele ment egy lány, aki jobb kezével a korlátra támaszkodott, a balt meg csípőre rakta. Olyan érzésem lett tőle, hogy biztosan megy jól kiosztani valakit aki a lépcső aljában áll és addig is amig leér, még hergeli magát. Sikerült megtudakolnom milyen busszal érek be dolgozni, de aztán mégis működni kezdett az agyam és felderengett, hogy attól, hogy egy vonat nem megy tovább, a többi még járhat. Két mozgólépcsőzés fel, kettő le, és máris újra ott álltam a peronon. És láss csodát, a metró teljesen hétköznapi módon közlekedett. Én is úgy tettem, mintha mi sem történt volna. Bocsánat, ez baromi unalmas azt hiszem. De ma ilyen nap volt. Szokásos munkahegyek, szokásos csalódások, szokásos örömök. Viszonylag szótlan ez a nap. Jó lesz, ha véget ér.

szerdára  valók