A második éjszakát Luccaban töltöttük. Természetesen itt is egy aprócska gikszerrel kezdtük, kiderült, hogy csak az utcán lehet parkolni. Ámde a második parkolóhelyvadász kör után amikor tanácstalanul megálltunk a gps-en nézelődni, lélekszakadva futott oda hozzánk egy néni. A néni abból a kocsiból származott ami előttünk kanyarodott be az utcába és állt be az egyetlen szabad helyre. És csakis azért futott, hogy szóljon nekünk: lett egy újabb üres hely mögöttük. Juhéj! Nagyon nagyon kedves néni volt! Így aztán húsz perc kóválygás és a környező utcákkal való ismerkedés után máris elfoglalhattuk a szállást. A házigazdasszony kérésünkre ajánlott vacsorázó- és ivóhelyet is (nem az ivókutakra gondolt), ledobáltuk a cuccot s már ott sem voltunk. 

Öt percnyi sétaútra kezdődött az óváros. Ahol pedig olyan furcsaság történt velem ami még sosem. Hirtelen ismerős atmoszféra szakadt rám. Mintha ismertem volna minden utcát. Csudamód otthon éreztem magam. Kerestük a vacsorázásra kiválasztott éttermet közben hirtelen láttam magam. Ott voltam sokkalsokkal régebben, és hajnalban, hosszú ruhában, főkötőben siettem a piacra. Hogy ez honnan jött? Passz... Élveztük hogy a járókelők ritkultak, az este sűrűsödött körülöttünk. Borzasztóan szerettem volna felmenni legalább a toronyba, de sajnos a nézelődéshez túl későn érkeztünk, minden zárva volt (Lucca ezért (is) vár még rám). Ellenben és viszont a vacsoraidő még nem kezdődött el. Éhesség volt, ezért mi akkor is beültünk és tényleg csak egy egész csöppet zavart, hogy ketten vagyunk az egész étteremben. Ahhoz az asztalhoz ülhettünk amelyik legjobban tetszett. Vagyis amelyik nem volt foglalt. Szemmel tarthattunk minden érkezőt, valamint a konyhát, és remekül láttuk a falakon függő aktuális tárlatot (sajnos elfelejtettem ki művei) meg régi fotókat. Jókat vihogtunk az egyiken, amin mintha én lettem volna a hatvanas években. Sajnos a vacsora számomra nem alakult a legjobban, mert annyi zsiros pecsenyelé áztatta a hús meg a köretet is, hogy csak alig a felét tudtam megenni. Viszont legalább finom vörösbort hoztak a kért fehér helyett. Mire befejeztük a vacsorát alig lehetett elférni az asztalok között, minden lehetséges helyen ültek. Sőt hűlt helyünket sem találtuk hátranézve, mert azonnal elfoglalta a következő éhes társaság. Eredetileg még italozást is terveztünk, de annyira erős volt a bor és olyan keveset ettem hozzá, hogy inkább csak sétáltunk vigyorogva. Közben meg a csomag kekszre gondoltam, amit a szállásunkon hagytunk. Csavarogtunk, szobrot nézegettünk, aztán egész közel jártunk már a városkapuhoz, amikor eccercsak mindent elborított a frissen sült péksüteményillat. Nyammm... és akkor ott az óvárosból kifelé menet egy egész kicsike pékségben az éppen kisült forró paradicsomos-gombás-sajtos nemtommiből lett nekem egy elképesztően finom meglepetés pótvacsorám. Így már nem is maradt más, mint elalvás előtt desszertezni a kekszből és elképzelni a következő napot.

Arról pedig a következő bejegyzésben. 

Ez egy hosszu és részletes fogalmazás lett. Mindent elmesélek. :)

A hosszuhetveges mininyaralast csutortok reggel kezdtuk. Eredeti tervek szerint az elso napon az ut Chur, Thusis aztan Splugennel at a hegyen, onnan meg sem allunk Veronaig. Veronaban varosnezes miegymas, a nap vegen pedig Ravenna alatt a tengerparon vart minket a szallasunk, meg talan egy kis esti seta, fincsi vacsora. Masnap reggel korán Firenze, esetleg a ferde torony, Luccaban alvás, végül hazafele a Cinque Terre.

Aha. 

Mondjuk eleinte minden rendben ment. Csak bamultuk a Zurichseet, a Walenseet, a hegyeket, megbeszeltuk, hogy jon a rossz ido es de jo, hogy nem otthon doglunk, pihenot tartottunk es reggeliztunk a patakparton, aztan irany a hago. Az elso visszafordito elott ket autos kedelyesen beszelgetett az ut kozepen, majd amelyik elottunk allt visszafordult, de ennek annyi oka lehetett... Egy masik tortenetben figyeltunk volna az into jelre. Ebben viszont haladtunk tovabb, tatottuk a szank a sok majusi ho lattan es lehuzott ablaknal tippelgettuk hany fok lehet odakint (harom) es milyen magas lehet a megmaradt legmagasabb hokupac hofal (vagy harom es fel meter). Kozben hipp-hopp, maris Olaszorszagban teremtunk. A hegy tetejen talaltunk egy kiallot ahonnan epp elindult egy feltuno konyhasarga BMW. Nana, hogy megalltunk! Jol lehetett lelegzetelallva korulnezegetni meg honnanjottunk kepeket csinalni es hofal melle allni hehereszve, hogy vajon ha hozzaerek ramomlik-e? Miutan mar rendesen atfagytunk folytattuk az utat egeszen Montesplugaig, ahol viszont ujra a sarga bmw-be meg varakozo emberekbe botlottunk, valamint egy tablaba, hogy az ut lezarva, es legkozelebb deltol kettoig lesz nyitva. Meg eppcsak a reggel vegen jartunk, ugyhogy nagy derrel-durral visszafele is megmasztuk a hegyet, es ujra Svajcban talaltuk magunkat. Kozben kalakult egy uj terv, hogyaszongya nem baj, akkor menjunk Luganoba korulnezni sikloval.

Lugano telleg szep hely lehet, ha az ember talal szabad parkolohelyet. A siklozas elmaradt, de kitalaltuk, hogy akkor legyen Lenno, a Villa del Balbianello kertje a kovetkezo probalkozas szinhelye. Vegre valami amit terveztunk, megneztunk es tetszett is! A kert egyebkent pont olyan amilyennek akartak, es ezen dolgoznak is szerintem a nap minden orajaban. Meg a setanyon hevero hofeher kavicskak is jolfesultek es minden egyes darab pontosan tudja a helyet. Hajszalpontosan a fuig terjednek. Az egesz kertben nincs helye egy millimeternyi veletlennek sem. A nap is pont ugy sut, es a vegtelen romantika omlik el az ember sziven... (biztos van ilyen ember, peldaul akik itt hazasodnak ossze) Hozzam kozelebb allnak ugyan a fesuletlen, vadregenyesebb tajak, de meg igy is tetszett az egesz. Ami nem annyira tetszett (pedig igyekeztem felkeszulni ra, hogy ez lesz) az a sok ember volt, akik roppant modortalanul pont akkor akartak megnezni a helyet amikor mi. Sajnos nem volt tul sok idonk ha tartani akartuk az itinert, ugyhogy a villaba be sem tettuk a labunk, hanem nagyvidaman huztuk a csikot.

Ekkor délután kettő óra volt.

A tavat Como irányában szerettük volna elhagyni, de Comoban sajnos újra útlezárásba futottunk. Vissza kellett fordulnunk es a másik irányból kerülni. Luganoban megálltunk, mert mire ismét odáig értünk, kb. ötször csörgött a telefon, de hallani illetve érteni nem lehetett semmit. Úgy gondoltuk a szállásról keresnek, hogy mikor érkezünk meg vagy ilyesmi... És tényleg a lefoglalt szállásról kerestek. Valami zavaros szöveg után (hogy a foglalásunk nem aznapra szólt valójában, hanem az előző napra??) megkérdezték, hogy megfelel-e nekünk, ha keresnek egy másik helyen szobát? Mondtuk, hogy persze, és este hét és nyolc között érkezünk. Háromkor hasítottunk az autópályán (már nem annyira vidáman). Megettük a szendvicseket és épp kajakómás köldökbámulásba kezdtem, amikor egy csúnya nagy koppanás felijesztett. Kaptunk egy kavicsot ami nemcsak egy pinduri lyukat ütött, hanem megrepesztette a szélvédőt. Mint a rajzfilmekben, láttuk ahogy fut a repedés felfelé és lefelé is. Egy pillanatra azt vártam, hogy egészen az ablaktörlőig leszalad és már láttam magunkat lobogó hajjal a szélvédő nélküli kocsiban. Hát szerencsénk volt, elfogyott a lendület, csökkent a feszültség (összesen még repedt vagy öt centinyit azóta szép lassan, nagyon remélem, hogy kibírja a cseréig) a szélvédő maradt egyben.  Vidámság már nyomokban sem volt érezhető, ráadásul ahogy egyre közelebb értünk Milánóhoz, egyre kevésbé hasítottunk. Inkább csak totyogtunk. Meg-megálltunk. És nagyon nagyon mérgesek kezdtünk lenni. Szerettünk volna Milánótól megszabadulni de nem eresztett. Végül vörös fejjel, erősen paprikás hangulatban (még mindig csak valahol Milánó mellett) megálltunk egy benzinkútnál és háromnegyed hatkor, némi veszekedés vita után, telefonon lemondtuk a mindenféle szállást. Így esett, hogy az éjszakát Monzában töltöttük. Szerencsére sikerült jól választani, a szoba tiszta volt, az ágy pedig nagyon kényelmes. Ha elfelejteni nem is tudtuk a balszerencsés napot a kedvünk azért visszatért, nem haragudtunk előre Firenzére. Természetesen pizzát vacsoráztunk (korrekt volt, de nem kiemelkedő), közben pedig felemlegettük a korábbi évek legfinomabb pizzáit. 

Reggel - miután megkóstoltam a rettenetes rántottát (igen, azt is el lehet rontani) és jól bereggeliztem virsliből - kisebb kavarodás (+6km) után és az eredeti tervhez képest néhány órával később, de végre jó úton voltunk. Egy rakás blogot, útinaplót és hasonlókat olvastam indulás előtt, szóval már igazán kíváncsi voltam Toszkánára és benne Firenzére. Az autóban eleinte az bűvölt el, hogy egyáltalán haladunk, méghozzá gyors tempóban, aztán egyszerre csak festménybe illő tájak kezdtek következni szőlőkkel, zöld földekkel, pipacsmezőkkel, lakott és elhagyatott tanyákkal, fasorokkal. De komolyan, mint egy végenincs festmény (van egy ilyen képünk a falon, tanya, fasor, pipacsmező. Sose tudtuk hol lehet). Nem győztem nézni a szemeimmel. És ami ezután jött! A sok egymásba érő hegyecske úgy nézett ki, mintha az óriások ledobáltak volna egy csomó pihe-puha bolyhos bársonypárnát a földre (bármelyik pillanatban jöhetnek persze, hogy nekifutásból dobjanak egy hátast a jó kis ágyikóba). Csudamód élveztem az autózást ezen az úton! Könnyen repült az idő, hipp-hopp megérkeztünk.

Firenze látványos részére villamossal jutottunk el. Mindig izgalmas idegen városok villamosain utazni, jó sokat lehet nézelődni és érdekes dolgokat lát az ember. Iskolásokat bohóckodni, szép kutyákat, sminkelő nőt...  Tudom tudom, csupa olyat amit otthon is de mégis jó. Leszállás után két perccel azonban már tudtam, hogy Firenzébe vissza kell majd menni. Nem azért mert annyira mesés, hanem mert annyian voltak. Kb. délre érkeztünk meg. Délre pedig még a lusta turisták is odaérnek. Nem is a kígyózó sorok zavartak, sokkal rosszabb volt, hogy nem mehettünk arra amerre akartunk, mert mindig ott állt előttünk valaki. Egyszer majd szeretnék Firenzében tölteni egy (vagy több) éjszakát és amint a nap felkel máris az utcákat járni. Akkor csodálatos város lehet. Így most csak a kötelezőket néztük meg, fagyiztunk, ja és ittam egy ROSSZ kávét! Emiatt egy icipicit mégiscsak haragudtam Firenzére, na mindegy.  Az egyeurós karkötő gyorsan megvígasztalt, aztán menekülőre fogtuk. 

Folytköv. 

év

város

ország

Még az is lehet, hogy újra napirendre kerül ez a naplóság.

Pénteken frufrut vágattam kedvenc fordrászommal. Azóta a családom állandóan megijed mikor meglát. 

Nagyon kevés ember van akit nem bírok. Valóban nagyon kevés. Sajnos nem bírom azt a negédes modorosságot, a megjátszást, és leginkább azt nem bírom abban az emberben, hogy mekkora köcsög vagyok ha egy helyen kell lennem vele. 

Tudom, hogy nem a legjobb megoldás, de egyelőre csak megpróbálom elkerülni valahogy...

Kaptam egy tökjó éles kést.

A ragtapasz a második napon már nem is kellett, mostanra pedig már nem nyílik fel újra és újra a vágás, csak egy kicsit érzékeny.

néha, hogy az emberlánya egy tüzes éjszaka után (vagy mert két hete nem mosott és elfogytak a ruhák a szekrényből) megmámorosodva nem gondolkozik a reggeli rohanásban, és felveszi a szügyig dekoltáltat ami utoljára három kilóval korábban volt éppen passzolós.

A ház sarkánál már pontosan tudtam, hogy mosnom kellett volna. Na nem baj, délután kárpótolva lettem az egész napos kényelmetlen viselet miatt. Hazafelé a metrón egy  ifjú hölgy, miután kétszer jól végigmért, nagyon kedvesen (ellentmondást nem tűrő mozdulattal) helyet szorított maga mellett. Muszáj volt leülnöm.

Valószínűleg azt hitte kismama vagyok. 

Csodálatos reggel ésvalamint álomszerű délelőtt után derűsen folytunk bele a szelíd délutánba, amikoris egy félméteres kétoldalas műf... azt találtunk a cég egyik ablakában (talán ajándék, talán a jövőre vonatkozó ígéret, ki tudhassa. Mindenesetre mélyen sajnáltam, hogy nem láthattam a kolleganőm arcát mikor rájött, hogy mi az a "bagett"amivel napok óta szemezett cigizés közben). Akkor még nem sejtettem, hogy a nap fénypontja azonban mégiscsak ezután következik.  

A nap fénypontja egészen pontosan az elmentem a boltba egy kiló lisztért, vettem tojást, tejet, zsemlét, májast, csirkecombot, sajtot majd otthon eszméltem, hogy nem vettem lisztet (és akkor elmentem a boltba egy kiló lisztért) és a kimostam a szőnyeget mosószer nélkül és közben összetörtem egy tányért mert a mosogatógép mellé tettem közé esett. Az úgy volt, hogy ígértem a kislányoknak amerikai palacsintát. A előző lisztes közjáték miatt sietni kellett, mert mégis úgy szerencsés, ha a palacsintázásra meghívott személynek (aki a leányka legjobb barátnője) még hazaindulása előtt van lehetősége palacsintaevésre. Vagyis elő a turmixgéppel, bele a cuccot és hadd szóljon. Rendes nagy adag de így fél perc alatt elkészül. Gondoltam én. Egyetlen apró részlet maradt ki a remek kis tervből meg a turmixgépből. A tömítés. Persze mit sem sejtve indítottam, aztán két másodperc múlva volt nagy visítozás, kapkodás. A tészta csak csorgott és folyt ki mindenhol akkor is ha én nem akartam (pedig nagyon nem akartam), a fél konyha tele volt jó kis amcsipalcsitésztával. Azóta is a végeláthatatlan törölgetéssel álmodom néha. A gépet még nem mertem újra használni.

Idén összesen ez az egyetlen darab paradicsom termett az erkélyen, de beérni már nem volt ideje, mert októberben kezdett a dologhoz.

A legyezők csudásan szépen mozogtak.

Amikor eldördült a lövés, én tényleg megijedtem (pedig tudtam, hogy lesz benne lövés).

Benne volt  az élet, az íz. Én meg arra gondoltam, hogy sokkal inkább szeretnék ízesen táncolni, mint szépen. 

Aztán eltelt a nyár és mikor elindult a tanév, a tancsinéni valami olyasmivel kezdte, hogy idén a flamenco ízét fogjuk tanulmányozni. Nodeilyet!